VEZÉRCIKK – Nehéz lenne jobban illusztrálni, milyen a viszony Magyarország és Románia, illetve az Erdélyben élő magyar közösség és a román állam hivatalos szervei között annál, hogy a magyar Külügyminisztérium kategorikusan megtiltotta a magyar diplomáciai testület tagjainak, hogy bármilyen, a románok által nemzeti ünnepnek kinevezett december elseje alkalmából megtartott hivatalos román rendezvényen részt vegyenek.
2016. december 01., 21:482016. december 01., 21:48
Nem kell ahhoz a nemzetközi kapcsolatok szakértőjének lenni, hogy ebből levonhassuk a következtetést: a két ország között enyhén szólva is fagyos a diplomáciai viszony. Két, ugyanazon katonai és államközi szövetséghez, azaz a NATO-hoz és az EU-hoz tartozó ország között szokatlanok az ilyen, barátságosnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető lépések.
Persze maga a helyzet sem igazán szokványos, hiszen a 21. század Európájában az sem feltétlenül természetes, hogy egy ország olyan dátumot válasszon nemzeti ünnepként, amelyen azt ünnepli, hogy szomszédjától területeket szerzett, és ezt évről évre pátoszos, történelemhamisító frázisokat pufogtatva, katonai parádékkal megspékelve ülje meg. Ráadásul mindezt úgy teszi, hogy az érintett terület őshonos lakossága a mai napig milliósnál nagyobb számban él szülőföldjén. Márpedig ennek az üzenetét nehéz másként értelmezni, mint hogy a román állam nem tekinti egyenlő jogú polgároknak a területén élő 1,2 milliós magyar közösség tagjait, hiszen olyan napot választott ki nemzeti ünnepnek, amely e közösség számára nem hogy nem ünnep, de az önrendelkezéshez való jog megtagadását és a jogfosztás kezdetét jelzi.
Az, hogy az 1989-es fordulat utáni, önmagát demokratikusnak nevező román állam a magyarok fölötti diadalra építi az identitását, ma is megnyilvánul a hivatalos szervek politikájában – a magyar feliratok és jelképek elleni elkeseredett küzdelemtől a magyar intézmények elleni támadásokig, a valós kétnyelvűség alkalmazásának megtagadásáig. És ne feledjük a szimbolikus aktusokat, mint a hatalmas zászlók felvonultatása a nemzeti ünnepen a jelentős részben magyarok lakta településeken. Ilyen körülmények között valóban nem várható el, hogy akár az anyaországi diplomácia, akár az itteni magyar közösség képviselői valamilyen rosszul értelmezett tolerancia és gesztusgyakorlás kényszere nyomán ott legyenek a román ünnepségeken.
Persze lehetne ez másként is, bár jóérzésű magyar ember természetesen sohasem tudna őszintén ünnepelni december elsején, és ehhez nem kell sovinisztának vagy romángyűlölőnek lenni. Mindemellett meg lehet érteni, hogy ami számunkra nemzeti tragédia, azt mások nemzeti álmaik kiteljesedéseként élik meg, és úgy viszonyulnak hozzá. Ahhoz azonban, hogy a magyar fél képviselői ott legyenek az ünnepségeken, és ha nem is koccintanak szívélyesen, de méltóságteljesen asszisztáljanak, a román fél részéről komoly gesztusok szükségesek.
A Romániában élő magyarok önrendelkezési jogának biztosítása, az anyanyelvhasználat és a teljes körű magyar állami oktatási hálózat finanszírozása például ilyen gesztus lehetne. És nem csupán azért, hogy jobb legyen a magyar–román államközi viszony. És még csak nem is azért, mert a magyar közösség akaratát amúgy semmibe vevő 1918-as gyulafehérvári nagygyűlés nyilatkozatába ezeket is belefoglalták.
Hanem egyszerűen azért, mert egy valóban demokratikus, minden polgára számára egyenlő jogokat biztosító, 21. századi európai jogállamban ez így természetes.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!