2009. szeptember 08., 10:392009. szeptember 08., 10:39
Az idők folyamán aztán a régi fahidat betontalpú váltotta fel, és mindenki boldog volt. Ám a karbantartás nem tartozván a helyi népszokások közé, a viadukt negyven év alatt beadta a kulcsot. Sebaj, mert majd a megyei vezetés megoldja – gondolták a falusiak. Nem tévedtek, mert pártunk és kormányunk ki is szállt a helyszínre, és elhatározta, orvosolja választói panaszát.
Kiírták a közbeszerzési eljárást, megpályáztatták a hídjavítást, kiadták a munkát. A nyertes is kiadta a munkát, és akinek kiadta, az is kiadta másnak. Minden jó, csak dolgozni ne kelljen. Aztán azok, akik végül dolgoztak, felhúztak egy balkáni stílusú hidat. Két nap alatt készen is volt, és a vezetőség nagy sajtóvisszhanggal, testületi felvonulással, rezgésméréssel át is adta az átjárót. Aztán jöttek az árvizek, majd minden úszó szalmaboglyát és állati tetemet felfogott a meglehetősen alacsonyra szabott híd. Átmenni rajta még a tehéncsordának sem volt mersze, így mindenki jobb időkre várt.
Később aztán egy új cég új hidat ácsolt, amely már fényévekkel magasabb volt elődjénél, és használhatóságát sem vonhatta kétségbe senki. Ám a második hídavatásnak már kisebb feneket kerítettek, és a nagyfőnökök közül is csak a kisebb főnökök jöttek el helyszínelni. Azóta a helybéliek egy sávon járnak, és nekik is jutott közlekedési jelzőlámpa, pedig a közeli városban is csak egyetlen van belőle.
Nagy kincs ez arrafelé, amelyet szűk marokkal mérnek. Nem is veszi figyelembe mindenki, hiszen idegen vívmány, sokan csak a tévében láttak még ilyet, vagy a városi rokonoktól hallottak felőle. Így aztán sokszor megismétlődik La Fontaine meséje, és két díszhím egyszerre találja magát a folyó feletti keskeny pallón, ám ők végül kiegyeznek, és az egyik meghátrál, a győztes pedig diadalmasan rázza öklét. A vízbe nem esik senki, egyelőre. Majd kiderül mi lesz, ha jönnek az őszi esők, és megnő az amúgy békésen kígyózó alföldi folyócska.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok