2009. május 14., 12:052009. május 14., 12:05
Az erdélyi magyar önérzet számára kissé sértő „román származású tréner” formulától eltekintve a cikk minden szempontból helytálló megállapításokat tartalmaz honfitársunkkal kapcsolatban, nem rejtve véka alá azt sem, hogy Bölöni Lászlóval együtt mindössze ők ketten képviselik edzőként Romániát a rangos nyugati futballbajnokságokban. László Csabára méltán lehetett büszke már hónapokkal, sőt évekkel ezelőtt is a román futballszakma és a sportsajtó, hiszen már 2004-ben Magyarország legjobb edzőjévé választották, miután az UEFA-kupa csoportköréig vezette a Ferencvárost, később pedig jelentős teljesítményt ért el Uganda válogatottjával, amely irányítása alatt 42 helyet ugrott előre a FIFA ranglistáján.
Az igazi, történelminek mondható sikert jelenlegi klubjával, a skóciai Hearts-szal vívta ki a székely tréner, akit új hazájában máris hősként ünnepelnek, és akinek tiszteletére csapata szurkolói éneket költöttek. „Székelyudvarhelyen, Ugandában és Skóciában egyaránt otthon érzem magam, külföldön ugyanis a kutyát sem érdekli, honnan érkeztél, csak az a lényeg, hogyan végzed a munkádat” – hangzik László Csaba hitvallása, ami kísértetiesen hasonlít Tamási „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” örökérvényű gondolatára.
Ami persze bennünk, itthon maradottakban elsősorban azt a tudatot erősíti meg, hogy lám, tehetséggel és odaadással erdélyi magyarként is el lehet érni nemzetközi sikereket. Ezzel együtt ugyanakkor érthető az afölötti keserűség is, hogy miért kell külföldön kamatoztatniuk tudásukat a László Csabához és Bölöni Lászlóhoz hasonló kaliberű szakembereknek, miközben a román és a magyar labdarúgás egyaránt ott tart, ahol a part szakad, ezáltal útmutatásaikra égető szükség lenne. A sajnálkozás helyett azonban mégis az a fontosabb, hogy tovább szurkoljunk földijeinknek, és bízzunk benne, hogy Magyarország és Skócia után egyszer talán Romániában is a legjobb edzővé választják László Csabát.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.