2009. szeptember 17., 10:472009. szeptember 17., 10:47
A vidéki rögtön visszavág, hogy igen, de hozzánk nem jönnek a szakképzett tanárok, senkinek sem tetszik egy koszos faluban tengődni az év legnagyobb részében. A városi erre azt mondja: igen, de nektek nem kell útnak indítani a gyereket a forgalomban s egész nap attól rettegni, nem csípte-e be a busz ajtaja a nebulót. Mire a falusi: hát persze, csak amióta megszűnt nálunk az 5–8. osztály, az én gyerekem hatkor kel és ötre ér haza a szomszéd faluból, azt sem tudom, ki tanítja, a maszkabálon sem az itthoni rokonok tapsolják meg a piros pöttyös esernyős jelmezét.
Persze, ha egyáltalán megszervezik. Fenekestül felborult nálunk is a helyzet. Nincs teljes katedrára való óraszámuk a tanároknak, a mi iskolánkban is hárman vannak, akik csak ebbe az iskolába tanítanak. A többiek jönnek máshonnan, a mieinket kitúrják, közlendőjük meg csak annyi van, hogy egy napra kérik az órákat. Hétfőn jön, a gyorstalpaló rajzot megtartja, egy hétig nincs gondja velünk. Aztán, hogy ki tanít be egy színdarabot, ki lesz az osztályfőnök, az minden iskola privát gondja.
A szülők sandán néznek a tanárokra, rajtuk kérik majd számon, ha nem szervezik meg a falu kevés kulturális eseményei közé tartozó iskolai előadásokat, megvádolják, hogy nem törődnek a gyerekekkel, s kinek a hátán csattan az ostor? Aki a legközelebb van, a faluban lakik, annak aztán a körmére néznek és ki is pletykálják, hogy mivel tölti az idejét. S az üldözöttek, akik többnyire minimálbéres helyettesítő tanárok, pár száz lejért mégis maradnak, teszik, amit tudnak, mert más megélhetési lehetőségük nincs.
Tényleg ez a helyes megoldás? Talán erről kéne érdeklődni az oktatási minisztériumban: a nagyokosok mondják meg, eltökélt szándékuk szétverni azt a kevés működő dolgot is, ami megmaradt? Mert ha igen, mi itt ölbe tett kézzel kivárjuk, hogy a fejünkre dőljön az épület, s akkor majd küldjenek egy mikrobuszt, hogy beszállítsuk a gyerekeket, ahova óhajtják. Mindenki marad otthon, nem szervezünk rongyrázós előadásokat, aki meg maszkabált akar, kapcsolja be a tévét.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok