2009. április 24., 13:172009. április 24., 13:17
Igaz, nem pénzért, hanem ajándékba kaptam. Hanem mostanában szinte falom a román focival kapcsolatos híreket. Hiszen a román bajnokság olyan izgalmas fejleményeket képes produkálni, amihez képest a Liverpool–Arsenal rangadó kábé annyira érdekes, mint egy kispályás sörmeccs az Asztmás Tyúkszurkálók és a Láncdohányos Gyepmesterek öregfiúcsapatai között.
Hiszen hol van Arsavin és az ő „mesternégyese” az FC Argeş tulajdonosához, Cornel Penescuhoz képest, aki gólt ugyan nem szerzett, de egyszerre négy élvonalbeli játékvezetőt is megvett kilóra, hogy a rangadókon az ő kedvenceinek fújjanak? Ki az a Fernando Torres Gigi Becali mellett, akinek számára ugyan még mindig otthonosabb közeget jelent a birkalegelők langy tavaszi szellő borzolta pázsitja, mint a labdarúgópálya gyepe, ám maratoni ellenfél-pocskondiázásban, a rivális csapatok ellenfeleinek lefizetésében, valamint utcai önbíráskodásban már az idény vége előtt bajnoknak tekinthető?
Ha ezek nem növelik az egekig az érdeklődést a román bajnokság iránt, akkor semmi. Hiszen a hazai pontvadászat immár izgalmasabb, mint bármely nyugati élbajnokság, sőt Hollywooddal is fölveszi a versenyt. Francis Ford Coppola valószínűleg besírna a gyönyörtől, ha meglátná néhány román klubtulajdonos-üzletember fejét és bűnügyi dossziéját, és azonnal milliós gázsit ajánlana nekik dollárban, csak hogy az ő szereplésükkel forgathassa le a Keresztapa folytatását. A bajnokságot meg radikálisan át kell alakítani.
Minek az a sok stadion, a macerás biztonsági intézkedésekkel meg szurkolói botrányokkal? Egyszerűbb lenne, ha a penescuc, becalik vagy pădureanuk összeülnének (ha minden jól megy, hamarosan úgyis mind ugyanazon zárt térben tartózkodnak majd huzamosabb ideig), és vagyonuk függvényében, fordulónként licitálnának, hogy melyikük áldozna többet a meccs megvásárlására, és aki a legtöbbet bemondja, az nyer. Számukra bizonyára testhezállóbb lenne, a román bajnokság meg talán újra a fociról szólhatna. Már ha van rá igény.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.