Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, az ukrán parlament által múlt héten elfogadott oktatási törvényt nehéz másként meghatározni, mint hogy az fasisztoid, az országban élő nemzeti kisebbségeket alapvetői jogaiktól megfosztó jogszabály.

Hiszen a törvény tételesen kimondja, hogy anyanyelvű oktatási intézményként kizárólag az óvodák és az elemi iskolák működhetnek, ötödiktől pedig fokozatosan az ukrán nyelv veszi át az anyanyelv helyét, vagyis egyre több tantárgyat oktatnak az állam nyelvén a kisebbségi diákoknak. A jogszabály mindemellett elvileg egy „nagylelkű” kiskaput is tartalmaz: bizonyos tárgyakat – de nem mindet – valamely EU-tagállam nyelvén is lehet oktatni.

A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára.

Egyértelmű, hogy a jogszabály első számú célpontja az Ukrajnában élő, több milliós orosz közösség. A kijevi „demokraták” így akarnak bosszút állni azért, mert az ország keleti, többségében orosz ajkú régiói Moszkva hathatós támogatásával fellázadtak a kijevi hatalom ellen.

Márpedig mindamellett, hogy kijelentjük: elfogadhatatlan, hogy Moszkva nem csupán beavatkozik az ukrajnai konfliktusba, de minden bizonnyal szítja is azt, azt is le kell szögezni, ugyanúgy elfogadhatatlan, hogy az ukrán kormány és parlament mindezt a kisebbségi jogok sárba tiprásával akarja ellensúlyozni. (Ráadásul ne felejtsük el, hogy az orosz beavatkozás ürügye egy hasonlóan oroszellenes éllel megfogalmazott, ugyancsak az összes kisebbséget hátrányosan érintő, szintúgy fasisztoid szellemiségű nyelvtörvény elfogadása volt).

Fölmerülhet persze, hogy a magyar, a román vagy a lengyel közösséggel ellentétben az oroszok jelentős része nem őshonos, hanem a szovjet időkben telepítették be, de ez akkor sem jelenthet megoldást a problémára.

Főleg azért, mert a többi kisebbség viszont nagyon is őshonos. Vagyis sem ők, sem pedig a szüleik vagy nagyszüleik nem bevándorlóként érkeztek az általuk lakott területekre, tehát – szemben egyes ukrán kormánytagok kijelentéseivel – nem várható el, hogy a „befogadó” ukrán állam iránti hála és tisztelet jeléül azon igyekezzenek, hogy a lehető leggyorsabban beolvadjanak a többségi társadalomba.

Ellenben biztosítani kell számukra a lehetőséget, hogy megőrizzék nemzeti és kulturális identitásukat – márpedig ennek legfőbb záloga az óvodától az egyetemig terjedő anyanyelvű oktatás.

Legalábbis ez a jelenlegi elvárás abban a nyugati kultúrközegben, amelyhez Ukrajna csatlakozni akar, és amely többek között nemzetközi szerződések révén is kiköveteli ezen jogok tiszteletben tartását.

Nem véletlen, hogy mind Magyarország, mind Románia külügyminisztériuma hivatalosan tiltakozott az oktatási törvény ellen, sőt Budapest odáig ment, hogy egyetlen ukrán kezdeményezést sem támogat a nemzetközi színtéren.

Ezért külön bosszantó, de egyben tünetértékű is, hogy még egyes magyar körök sem képesek felfogni, mennyire káros és veszélyes a Kárpátalján élő magyar közösségre a jogszabály. Az egyik „haladó” portál még haladóbb publicistája – aki egy feltörekvő, überhaladó párt, a törvény elleni demonstráción egyébként részt vett Momentum tagja - például értetlenkedik egy sort a szerinte eltúlzott magyar reakció miatt, majd flegmán megjegyzi: nincs miért aggódni, hiszen a továbbiakban két tannyelvű rendszer működik majd, azaz a magyar diákok továbbra is több tárgyat tanulhatnak az anyanyelvükön.

Majd azt is képes odavetni: az egynyelvű magyar középiskola konzerválja a kárpátaljai magyarok képzettségének és mobilitásának alacsony szintjét és ebből fakadó munkaerő-piaci hátrányát. A kisebbségi létről a jelek szerint kevés fogalommal bíró publicista és hasonszőrű elvtársai – na meg az ukrán illetékesek – kedvéért ezért ismét csak leszögeznénk: nem véletlen, hogy Erdélyben és a Partiumban foggal-körömmel ragaszkodunk a magyar oktatási intézményekhez, valamint ahhoz, hogy végre minden szinten oktassák idegen nyelvként a románt.

Előbbiek biztosítják, hogy a magyar diákok saját kultúrájukban szocializálódjanak, utóbbi pedig azt, hogy valóban hatékonyan, és a mindennapokban használható módon – nem pedig már a kezdetektől a még az anyanyelvű diákok által sem értett irodalmi kifejezések és tájnyelvi elemek útján – sajátítsák el az állam hivatalos nyelvét. Ami természetesen jól felfogott érdekük.

Egy vegyes tannyelvű – ahogy Erdélyben mondják, fele apă, fele víz – oktatási rendszerben azonban egyik sem valósulhat meg maradéktalanul, főleg pedig az ukrán nyelv elsajátításához nem járul hozzá. Így a munkaerő-piaci integrációt sem segíti.

Igaz, az asszimiláció felé elindíthatja a magyar diákot, akinek egyrészt saját kulturális örökségét sem sikerül maradéktalanul elsajátítania, másrészt – főleg, ha ukrán tanár oktatja őket – bizonyos tantárgyak kapcsán fogalma sincs a magyar kifejezésekről, viszont nem biztos, hogy képes lesz egy merőkanalat vagy tölcsért kérni a boltban, mivel csak irodalmi elemzéseket, esetleg történelmi eseményeket magolt ukránul, a mindennapi tárgyak megnevezését viszont senki sem tanította meg neki.

Egyértelmű tehát, hogy a mostani ukrán oktatási törvény nem jó. És nem csupán az ukrajnai magyarok, románok, lengyelek vagy oroszok érdekeivel ellentétes, de az ukránokéval is. Hiszen egy olyan ország, amely ilyen, fasisztoid jogszabályokat fogad el, ne adj’Isten, még alkalmaz is, folyamatosan a lappangó – vagy éppen hogy magas lángon égő – nemzetiségi konfliktusok melegágya marad.

És erre a magyar – valamint román és lengyel – diplomáciának nem csupán Kijevet, de Brüsszelt, az összes európai fővárost és természetesen Washingtont is folyamatosan emlékeztetnie kell. Már ha maguktól nem jut eszükbe.