2009. február 16., 10:142009. február 16., 10:14
Frontátvonuláskor szenvednek a nem létező csukló reumás fájdalmától, éjszaka arra ébrednek, hogy fázik az évekkel azelőtt elvesztett láb. Sokféle magyarázatot próbáltak adni a jelenségre tudósok és kontárok egyaránt, de ezek – csak úgy, mint a filozófia – nem adekvát választ szolgáltattak a kérdésre, csak látványosan tudtak kudarcot vallani. Olvastam valahol, hogy egyesek szerint, akik elvesztik valamely testrészüket, azzal együtt énjük egy része is elvész belőlük. Mert az egyenletesen oszlik el a testben, nevezzük bár léleknek vagy bármi másnak.
Ma reggel letörött egy kábé egygrammos darabka a bal felső metszőfogamból. Az eset gyorsan, váratlanul ért. Percekig bámultam az ujjam hegyére helyezett zománcdarabkát, és azonnal éreztem, hogy kevesebb vagyok. Ha lehet hinni a fentebb felvetett tézisnek, akkor az apró fogdarab elvesztésével nemcsak mosolyom csorbult, hanem az énképem is, hiszen elvesztettem énem megközelítőleg hatvannégyezred részét. De nem volt mit tenni, megadtam magam a helyzet nyers visszavonhatatlanságának, és egykedvűen néztem, hogyan tűnik el egy ember hatvannégyezred része örökre a lefolyón. Tudtam, hogy majd kompozitoknak nevezett esztétikus tömőanyagokkal fogják helyettesíteni fogam hiányosságát, amelyek tökéletesen mímelik egy egészséges fog alakját és színét. Előtte lidocainnal vagy dicynone injekcióval fognak érzésteleníteni, mert nincs idő a fájdalomra. A szer hatására még egy óráig le lesz zsibbadva a fél arcom, koncentrálnom kell, hogy ne essen le az állam; képtelenség lesz az artikulált beszéd.
Egy ismerősömnek csavarokkal és platinalemezzel kellett rögzíteni combcsontját egy csúnya törés után. Élő szövet fémvázon. A suliban egy ideig terminátornak becézték. Eleinte idegenkedett a testébe szerelt idegen anyagtól, de az orvos megnyugtatta, hogy ha meghal úgyis kiszedik. Csak kölcsönbe van. Kicsit tényleg terminátoros lett a humora. „Legalább nem lesz vashiányod” – ugratta egy haver. „Nem vas. Platina.” – javította ki.
Lassan mindent ki tudnak bennünk cserélni, ha elvész vagy elromlik. És lassan tényleg elhisszük, hogy örökké fogunk élni. Műanyag szervekkel a plasztikboldogság felé.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.