2009. szeptember 11., 12:142009. szeptember 11., 12:14
Azóta hat Európa-bajnoki és öt világbajnoki selejtezősorozatot zárt sikertelenül a magyar nemzeti tizenegy – úgy is mondhatjuk, hat plusz öt, azaz kihagytunk egy tizenegyest. És ez a futball, úgy látszik, olyan, hogy a büntetősorozatnak egyhamar nem lesz vége. Hogy ki büntet kit, az a pályán dől el, és 23 éve tudjuk, mindig van egy csapatra való jó magyar, egy jóravaló magyar csapat, amely akkor sem tud kilépni a szenvedő fél szerepéből, ha egy mélyponton lévő svéd vagy egy hamuszürke portugál válogatott ellen kell sorsdöntő mérkőzéseket vívni Budapesten.
Erwin Koeman holland válogatottként sokat tudott a fociról már 1986-ban is. Magyarországra jövetelekor talán megpróbálták elmagyarázni neki, hogy is van azzal a balsorssal. Nem tudom, hogy a svéd meccs utolsó pillanatában elszenvedett trauma, illetve a portugálok elleni töketlenkedés után megértette-e, mindenesetre nyilatkozat szintjén még mindig azt fújja, matematikailag még van esély. Azt viszont kijelentem, hogy a klubszinten egyre kimagaslóbb teljesítményt nyújtó magyar játékosok a válogatottban azért nem tudnak csillogni, mert a címeres mez át van itatva valamiféle irritáló, több mint két évtizede eltávolíthatatlan eleggyel, amely ellen, úgy látszik, a holland mosószer sem jó.
Tisztában volt ezzel Bajnai Gordon miniszterelnök is, aki, meggyőződésem, azért kötötte az új nemzeti stadion felépítését a magyar válogatott jó szerepléséhez, mert nem akar stadiont építeni, azaz bízott a balsorsban. Bajnai okosabb volt, mint a kudarchegyeken felnőtt nemzedék, amely már-már elhitte, egyszer ennek is vége lesz. Eme nemzedék tagjaként elismerem, hogy tévedtem, és már csak az boszszant, hogy nincs vége: matematikailag még van esély a továbbjutásra.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.