Egy hideg, egy meleg

És nem csupán azért, mert szó sincs arról, hogy Hofer szélsőjobboldali lenne. És nem is csak azért, mert eközben az európai baloldal másik üdvöskéje, Matteo Renzi olasz miniszterelnök elvérzett az alkotmányos reform kapcsán kiírt népszavazáson. Hanem elsősorban azért, mert az utóbbi másfél évben a közösség előtt tornyosuló problémák – a migránsválság és a brit kilépés ügye – kezelésében tökéletesen tehetetlennek bizonyuló Európai Unió vezetői ugyanolyan arrogánsak, mint eddig, és a jelek szerint továbbra sem értik, hogy a polgárok egyre nagyobb része másfajta politizálást, érdemi eredményeket szeretne.

Ezt jelzi az Európai Parlament szocialista elnöke, Martin Schulz reakciója az osztrák elnökválasztásra, amelyben Van der Bellen győzelmét „a nacionalizmus és a maradiság” fölött aratott diadalnak minősítette. Vagyis az európai szellemiség és a haladó baloldaliság nagyobb dicsőségére visszakézből lemaradizta az osztrák választópolgárok majdnem felét csak azért, mert nem az általa megfelelőnek tartott jelöltre voksolt.

Vagyis még mindig nem érti, hogy az európai polgárok jelentős – egyre jelentősebb – része érdemibb és értelmesebb megoldásokat vár a kontinens és az EU előtt tornyosuló problémákra, mint például a bebocsátásért folyamodó bevándorlók szűrő nélküli befogadása, esetleg a hozzánk bejutott, „használt” migránsok kicserélése Törökországban kiválogatott „alig használtakra”. Valamint azok buzgó leszélsőjobboldalizására az uralkodó elitek részéről, akik árnyaltabb és észszerűbb megoldásokat szeretnének a bevándorlási válságra annál, hogy az európai demográfiai problémákat eltérő civilizációs hátterű emberek tömegeivel kell pótolni.

A nacionalizmus és a szélsőjobboldaliság bélyegét már csak azért sem érdemes komolyan venni, mert ugyanazon kör képviselőitől származik, akik mindenkit zsigerből szélsőjobbosnak titulálnak, aki csak egy picivel is jobbra áll tőlük politikailag, ráadásul képesek voltak egy fekete öves kommunista diktátor, Fidel Castro bűneit relativizálni, és méltatni a zsarnokot.

Eközben Van der Bellen győzelme az osztrák államfői tisztség viszonylagos súlytalansága miatt kevésbé nyom a latban, mint Matteo Renzi veresége. A fiatal olasz kormányfő mindent egy lapra tett fel – és veszített. Az olasz polgárok ugyanis úgy döntöttek, nem akarják, hogy egy választói felhatalmazással nem rendelkező – hiszen az előző miniszterelnök lemondása nyomán hatalomra került – miniszterelnök hajtson végre gyökeres reformot, súlytalanná téve a szenátust, és erősítve a kormányfői hatásköröket. Az EU és az eurózóna egyik legfontosabb gazdaságával rendelkező Olaszország tehát immár a sokadik politikai válságba került, miután a polgárok nemet mondtak a felülről rájuk kényszeríteni akart radikális átalakításokra. Ezt pedig meglovagolhatja az euroszkeptikus Öt csillag párt.

Most tehát az olaszországi fiaskó miatti bújukat az osztrák elnökválasztás eredményével kompenzálni próbáló uniós illetékesek térfelén is pattog a labda. Ha marad a schulzi hozzáállás a részükről, akkor hiába csodálkoznak majd, ha a következő parlamenti választásokon az eddigieknél is jobb eredményeket ér majd el az őket és ideologikus, valóságtól elrugaszkodott politikájukat leépíteni akaró „szélsőjobb.”