2009. augusztus 31., 11:262009. augusztus 31., 11:26
Mert ugye azt is tudjuk, hogy éppen 250 évvel ezelőtt született az a Kazinczy Ferenc, akinek nevéhez fűződik a magyar nyelvújítás és többek között azok a ma is használatos szavaink, mint: elem, szellem, jellem, szobor, lég és verseny. Mellesleg a szószépségverseny egyáltalán nem új keletű, hiszen többek közt Kosztolányi is 1933-ban összeállította a maga top 10-ét, ő a láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív és sír szavainkat tekintette a legszebbnek.
Nos, mindezen fellelkesülve az egyik gasztroblogger felhívást intézett hasonszőrű társaihoz, hogy gyűjtse össze az általuk legszebbnek vélt, további 250 évig megmaradásra érdemesített szavaikat, beleértve a tájszavaikat is. Mondanom sem kell, a felhívás telibe talált és rögtön nekiveselkedtem összeírni kapásból azokat a szavakat, amelyekről szeretném, hogy 250 év múlva is használják. Köztük van a pityóka, amiből Gyergyóban terem a legjobb ízű, és hivatalosan burgonyának nevezik, de a legszebbek közé soroltam a bordáslaskát, amit máshol lúdgégetésztának neveznek, illetve a laskasirítőt is, amit máshol sodrófának neveznek.
Egyik ismerősöm Baranyából ilyen gyönyörűségeket írt, mint a „purutyka”, ami náluk a kelkáposzta-főzelék megnevezése, illetve „siska”, ami a farsangi fánkot fedi.
Megegyeztük azt is, hogy ami náluk platnyi, az nálunk platten, vagy palakten, és bármelyik a kályha főzőlapjára vonatkozik. Azonban ezeken a gyönyörűséges tájszavakon morfondírozva az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne, ha édes konyhai nyelvünk szavait is valaki külön szótárba gyűjtené – vidéktől függetlenül – a kellő irodalmi szómagyarázattal. Sőt, az sem ártana, ha a közélelmezésben, vendéglátóiparban dolgozók számára néhány gyakrabban előforduló kifejezés ismeretét kötelezővé tennék. Már nem egyébért, csak hogy ne adódjanak olyan vicces helyzetek, mint amikor a székely ács a budapesti gyorsbüfés kisasszonytól megkérdezte: „Szalmapityókát magára ad-e?” Az meg értetlenkedve visszakérdezett: „Hogy mit adok magamra?!”
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.