2009. május 15., 12:492009. május 15., 12:49
Persze maga az elv dicséretes, hiszen a magyar kisebbség is azt követeli évek óta, hogy a helyi közösségek életét befolyásoló intézményekkel kapcsolatos döntések az illető közösséghez a lehető legközelebbi szinten szülessenek. A kormány által ígért decentralizációról azonban egyelőre csak annyit lehet tudni, hogy egyszer talán megtörténik, és hogy a kórházak mellett a rendőrséget és a sportlétesítményeket is érinti majd. Arról azonban, hogy ez milyen körülmények között megy majd végbe, épp azok tudnak a legkevesebbet, akiket a leginkább érint: az önkormányzatok.
Amelyek vezetőinek jelenleg még arról sincs fogalma, milyen anyagi forrásokat használhatnak majd fel minderre. A decentralizációs mizéria egyik legmegfoghatatlanabb eleme a rendőri szervek önkormányzati hatáskörbe utalása. Az eddigi tervek igencsak zavarosak, hiszen Dan Nica belügyminiszter szerint létrejön a helyi rendőrség, amely azon ügyekkel foglalkozik majd, amelyek a helyi közösségeket közvetlenül érintik. Azt ugyanakkor nem pontosította, milyen jellegű feladatkörök tartoznak ebbe a kategóriába, csupán annyit mondott: az új, az országos rendőrséggel párhuzamosan működő rendvédelmi szerv feladatai megegyeznek majd a jelenlegi közösségi rendőrség teendőivel.
Persze a mindenben a helyi önkormányzatnak alárendelt rendőri szervek ötlete akár valóban előrelépést is jelenthetne a valódi önrendelkezés irányába. Ehhez azonban el kell érni, hogy ez a nyelvhasználatban is megvalósuljon: a finnországi svéd rendőrőrsök mintájára itt is meg kell honosítani a magyar nyelvet is használó, jelvényeiben és hivatalos dokumentumaiban is kétnyelvű rendőrség intézményét a jelentős magyar közösség által lakott megyékben. És ha Nagyváradtól Marosvásárhelyen át Csíkszeredáig a magyar polgárok magyar nyelven intézhetik rendőrségi ügyeiket, akkor elmondható: valóban megvalósult a polgárok érdekeit szolgáló decentralizáció.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok