Csúcsbunkóság

Igaz, engem a frász környékez, amikor röpke tíz perc alatt már a tizedik macskát, a nem tudom, hányadik zsebkutyát, illetve a csésze kávét látom, de valószínűleg én vagyok túlzottan antiszociális, ez viszont az én problémám: hamar megoldottam, a közösségi fórumot elneveztem frászbuknak, és így is használom. Ámbár hiába hőzöngök, azért csak furkálja az oldalamat, hogy nem ártana egy egyetemes frászbukozási etikettkézikönyvet közvitára bocsátani, mert aránylag gyorsan kikristályosodna a rengeteg féle-fajta véleményezésből, hogy alapfokon mi is az, ami elmegy, és mi az, ami nem.

Most megint szubjektív leszek az elsőre beugró példával, de lelkem rajta: nagyon örülök a szebbnél szebb verseknek, festményeknek, művészfotóknak, de semmi értelme az újabban egyre divatosabb Seneca-„idézeteknek”, melyekre elég csak rápillantani, hogy kiderüljön: előző napi kollektív sörözéskor kigyöngyözött blődli, még köszönő viszonyban sincs az ókori író, szónok és nem utolsósorban császárnevelő gondolatvilágával. Meg is állnék ennél a példánál, hiszen szerencsére nem vagyunk egyformák, mindenkinek vannak kedvelt és hátborzongató posztjai, amiért viszont belekaptam a frászbukozás témakörébe, az gondolom, nagyon kevés embert kivéve mindenki más számára csúcsbunkóságnak minősül: ismert emberek halálhírérének keltéséről van szó.

Nem föltétlenül szükséges akadémiai magasságokban szálló műveltség és tudásanyag, elég a genetikailag kódolt jóérzés a más baján való poénkodás elkerüléséhez. Valami olyan lelki kegyetlenkedési hajlamra vall feltenni X vagy Y sajnálatos elhunytát, majd pedig lesni, hányan döbbennek meg, sajnálkoznak, nyilvánítanak részvétet, és jót nevetni rajtuk, ami a legrosszabb minőségű, útszéli horrormeséket is túlszárnyalja. Az ilyeneknek talán az volna a legfájóbb büntetés, ha valaki az ő halálukat posztolná.

Lehet, hogy túl naivnak tűnök, de szerintem ha hirtelen azzal szembesülne, hogy ő valójában már nem is él, valószínűleg újból nem követne el ilyen „jó viccet”! Arról pedig nem is akarok beszélni, ha valakinek esetleg épp a fiktív halálhíre olvastán áll meg a szíve, vagy önti el vér az agyát. A „viccelődő” vajon feladná-e magát, vállalva a szándékos emberölés minden következményét?! Vagy akkor is tudna kuncogva lapítani?!