2009. július 01., 10:502009. július 01., 10:50
Közhely ugyan, de akkor is igaz: a rendszerváltás még húsz évvel az 1989-es fordulat után sem ment végbe teljes egészében. Az előző rendszer nem csupán azokban a politikusokban és üzletemberekben él tovább, akik húsz évvel ezelőtt a kommunizmus haszonélvezői, működtetői voltak, hanem azokban az irathalmokban is, amelyek az átvilágítótestület archívumában, illetve a hatóságok raktáraiban porosodnak. A doszsziék nyilvánossá tétele sokaknak nem volt érdeke – vannak, akik saját érintettségük okán ódzkodtak a teljes leleplezéstől, mások pedig azért akadályozták, mert a még nyilvánosságra nem került iratokkal kitűnően zsarolhatók azok, akik annak idején besúgóként tevékenykedtek. Persze tudjuk: nem mindenki „dalolt” önszántából a szerveknek. Voltak olyanok, akiket szeretteiken keresztül zsaroltak meg – veszélybe kerülhetett gyermekük iskolai vagy egyetemi előmenetele, házastársuk munkahelye – , ők ugyanúgy tekinthetők áldozatnak is, mint azok, akikről jelentéseket írtak. Ám mégsem menekülhetnek a felelősség elől. Hiszen voltak olyanok is, akik a fenyegetés ellenére sem voltak hajlandók jelenteni, akik nem voltak hajlandóak a felkínált előnyökért beállni a rendszer működtetőinek sorába. Velük, a besúgottakkal, illetve az utókorral szembeni felelősség is azt kívánja, hogy hulljon le végre a lepel mindazokról, akik jelentettek, érjen véget az az időszak, amikor egyes sötét erők érdekei diktálják, mely közismert sportolókról, írókról, művészekről kürtöli világgá a sajtó: besúgók voltak. Legyen nyilvános a besúgók névsora – onnantól minden érintettnek jogában áll, hogy meghallgattassék az ő verziója is, és esetleg megbocsásson neki az, akiről jelentett. De persze itt nem szabad megállni. A besúgók csupán láncszemek voltak – a tartótiszteknek, egykori hivatásos szekusoknak, a rendszer meggyőződéses kiszolgálóinak névsorára vagyunk igazán kíváncsiak. Persze, az ő esetükben már korántsem magától értetődő a megértés, pláne a megbocsátás.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok