2009. július 22., 11:252009. július 22., 11:25
A tételek nehezek – hallani egyik-másik sarokban. Egyesek meg azzal próbálnak kibújni a felelősség alól, hogy ezt nem tanították nekik. Ám ha ők nem tudják, vajon hogyan tanítanák meg másoknak, mondjuk gyerekeknek? Aki nem tudja, az tanítja – látszik beigazolódni a mondás. Ez a megoldás viszont jó, mert állandó utánpótlást generál. Ha hozzá nem értők tanítják a jobb sorsra érdemes nebulókat, akkor belőlük is kétbalkezes tanárok válnak majd.
A vizsgabiztosok kitessékelték azokat a jelentkezőket, akik diplomagyárban szerezték be a mindennapi betevő oklevelüket. Ők már eleve kiestek, így nem ronthatták le még jobban az így sem fényes statisztikát. El sem merem képzelni, mi lett volna, ha ők is írnak, már amennyiben ismerik a betűket. Páran azzal magyarázzák a vérlázító eredményeket, hogy a gazdasági visszaesés miatt idén többen választották a tanügyet, gondolván, ott könnyebb munkát kapni, és biztos a jó zsíros állami bérezés. Ez lehet igaz, de arra is kíváncsi vagyok, mivel magyarázzák a tavalyi hasonló eredményeket. Akkor még virágzott kis hazánkban a gazdasági fejlődés.
A szülők már félnek iskolába adni gyermekeiket, hiszen ha nem egy jól szituált városi iskola környékén laknak, akkor nekik általában csak egy bukott helyettesítő jut. A helyettesítőknek pedig az a jellemzőjük, hogy nem minden esetben van szakképesítésük, és minden ősszel odébbállnak egymás kezébe adva a kilincset. Ők mennek, a gyerekek maradnak a semmivel, vagy jobb esetben hiányos ismeretekkel.
Be kellene vezetni az autodidaktikát mint pedagógiai szabványt. Ez azt jelentené, hogy az illetékes miniszter asszony a mindenkori államkasszából hipergyors szélessávú internetet és naprakész számítógépeket venne az első osztályba iratkozóknak. A gyerekek hálózatban töltögetnének, és üzenőprogramokon keresztül osztanák meg tapasztalataikat egymással. Sokkal gyorsabban és hatékonyabban menne a munka, és nem kellene semmilyen különösebb infrastruktúra, sem szakgárda. Csak egy dolog kellene, áram és telefonvonal minden eldugott romániai településre. Ez viszont komoly akadály manapság.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.