Azt tapasztalta viszont, hogy a hipermarketekben olykor egész jó dolgok is vásárolhatók olcsón. Amikor meglátta, hogy az egyik raktáráruházban 60 százalékos árengedménnyel kínálnak egy tömör keményfa szekrényt, azonnal hazatelefonált. Két nap múlva az egész család ott keringett a sárga cédulás bútordarab körül a mérőszalaggal. A lelki szemeikkel már-már látták is a szekrényt a nagyszobában. Megállapították, egy majdan megvásárolandó televízió is remekül fog mutatni az asztalmagasságú bútordarab tetején. Hamar meg is született a családi döntés: a lehetőséget nem szabad kihagyni.
Nagy volt a csalódás, amikor megtudták: az említett bútordarabból épp nincsen raktáron. Némiképp mégis megnyugtatta az elárusító, aki a kockás füzetbe felírta Friciék telefonszámát. Azt ígérte, menten értesítik, amint kapnak belőle. Néhány nappal később megint fellángolt a lelkesedés a családban, amikor egy másik raktáráruház reklámlapjában felfedezték, immár számukra is kifizethető áron kínálnak lapos képernyős televíziókészüléket.
Mi több, a vevők egy vásárlási utalványt is kapnak a készülék árának a 20 százaléka értékében. Frici gondolta, még egyszer nem szabad elkövetni a késlekedés hibáját. Annál is inkább, hogy a hirdetés is jelzi: ez az akció addig érvényes, ameddig a készlet tart. Így hát még a reklámújság kézbesítése estéjén beültette az autóba a család apraját-nagyját, és felsorakoztak az áruház televíziós polca előtt. Hosszasan nézték a lapos képernyőket, gyönyörködtek az egyszerre mozgó képekben.
Félóra múlva leforrázottan vették tudomásul, itt sem jártak szerencsével. „A termékből épp nincsen a raktáron” – mondta az elárusító. Már nem is nagyon figyeltek oda, amikor arra biztatta őket, telefonáljanak, mert elképzelhető, hogy a napokban kapnak még árut, és érkezhet néhány példány a kedvezményes készülékből is. Fricinek eszébe jutott, hogy a bútorból sem érkezett utánpótlás az árengedmény időszakában. „A szekrény híján, úgysem lenne hova tenni a tévét” – jelentette ki vigasztalásképpen.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.