Kiss Judit
2024. március 17., 16:562024. március 17., 16:56
2024. március 17., 17:112024. március 17., 17:11
Sokféleképpen címkézik a kort, amiben élünk. A 21. század első három évtizedét jellemzik az információrobbanás, az újmédia idejeként, a technológia fejlődésének soha nem látott iramú felgyorsulásaként.
Benne vagyunk nyakig a poszt-posztmodernségben, bőrünkön érezhetjük korunk összes üdvözlendő, az életünket egyre kényelmesebbé tevő vívmányának előnyeit – de káros, lélekromboló hozadékait is. Ha kicsit más szemszögből és némileg önkritikusan próbálunk tekinteni saját magunkra, azt is észrevehetjük: a panaszkodás kultúráját virágoztatjuk „önként és dalolva”.
A méltatlankodás hatalmas hullámokat vet mibennünk és körülöttünk, bárhová nézünk. A legapróbb dolgoktól kezdve a nagyobb lélegzetű és hatósugarú jelenségekkel kapcsolatban is ugyanaz a mindennapi tapasztalat: szünet nélkül elégedetlenkedünk, panaszkodunk, úton-útfélen, személyesen, írásban, a közösségi oldalon, bárhol. Azt bizonyítva: nekünk tulajdonképpen semmi sem jó.
Úgymond „rossz” az idő, esik, hideg szél fúj, mert épp március közepe van? Nem értük el a buszt, mert sietett és türelmetlen volt a sofőr? Panaszkodunk. Nem való ínyünkre a városi forgalom, a szomszéd kutyájának ugatása vagy drága a retek a piacon? Sopánkodunk. Bosszantóan tele van hibákkal az oktatási rendszer, az egészségügy? Bár joggal, de elégedetlenkedünk. Nem tetszik nekünk a törvényhozás, a különféle politikai mozgások, a kisebbségvédelem vagy épp az egyház működése, milyensége? Vádaskodunk, méltatlankodunk. Nem hajlandóak úgy gondolkozni mások, mint mi magunk? Nosza, haladéktalanul nyafogunk, elítélünk, megbélyegzünk. És mit ad Isten, mindig adódik okunk panaszra, sőt pillanatról pillanatra könnyedén megtaláljuk, kit, mit kell ócsárolni és miért.
Közben divattá vált, hogy az emberek pszichológus segítségéhez fordulnak, mert másképp nem képesek feldolgozni azt, ami a lelküket nyomja. Jó és áldásos is lehet egy ilyen folyamat, kétségtelenül. De eszünkbe juthat az is, hogy poszt-posztmodern korunkban mennyire visszásnak tűnhet egy-egy ide kapcsolódó jelenség. Egy meglett korban lévő, immár az ötödik X-en is túl lévő mai ember pszichológus segítségével próbálja feldolgozni például azt is, hogy annó, hetedikes korában felpofozta az édesanyja. Biztosan segíthet, ha szakember irányításával oldhatjuk fel eredményesen lelki görcseinket, nyilván szükség is van rá – hiszen mindenki cipel magában feloldandó, kisebb vagy nagyobb traumákat.
Ugyanakkor beszédesen jellemzi ez a – bizonyára nem egyedi – eset korunk problémakezelésének aránytalanságait. És beleszédülhetünk a szenvedések mértékének és a tűrőképességeknek az összehasonlításába, ha arra gondolunk: nem is olyan régen, pár évtizede a Gulág munkatáboraiba hurcoltak el tájainkról embereket. Civileket, nőket és férfiakat, akik leírhatatlanul nyomorúságos, embertelen körülmények közt voltak kénytelenek dolgozni, túlélni a mínusz 30 fokos hidegben, beérni a napi tányérnyi híg káposztalevessel, az egy maréknyi kölessel. Sajnos sokan odavesztek az elhurcoltak közül, viszont voltak olyanok, akik megtört testtel, de viszonylag ép lélekkel túlélték, hazajöttek, tovább éltek, méltósággal megöregedtek.
Korántsem volt lehetőségük pszichológus segítségével feldolgozni az iszonyú traumákat, sőt kifejezetten tilos volt beszélniük a kommunizmus uralma alatt arról, hogy mit éltek át a második világháború alatt és után a Szovjetunióban. És ugyanúgy emberek voltak, mint mi: megáldva józan ésszel, kitartással, türelemmel, bölcsességgel, mérlegelési és megbocsátási képességgel, egészséges túlélési ösztönökkel. Mindezzel mi is meg vagyunk áldva, a 21. század elejének folyamatosan panaszkodó, méltatlankodó és semmivel sem megelégedő emberei. Még akkor is, ha sokszor nem engedjük érvényesülni magunkban a józanságunkat, bölcsességünket. És még akkor is meg vagyunk áldva sok mindennel, ha legtöbbször fittyet hányunk ama bölcsesség igazságtartalmára, amit az angol mondás így foglal össze tömören: „count your blessings”.
Azaz: számláld az áldásaidat.
Balogh Levente
Furcsa kétarcúságról tett tanúbizonyságot Nicușor Dan: először a normalitás ritka megnyilvánulásaként beismerte, hogy Románia még mindig korrupt – hogy aztán ugyanaznap a hagymázas nemzeti mitológia jegyében egy potenciális háborús bűnöst tüntessen ki.
Makkay József
A román állami intézmények működésébe mintha eleve bele lenne kódolva a dilettantizmus és a hibás döntések sorozata, amely időről időre hatalmas károkat okoz, miközben a felelősök elszámoltatása elmarad.
Balogh Levente
Drámai ellentmondást kell feldolgozniuk az ukránoknak: miközben úgy tűnik, minden eddiginél közelebb kerülhet a fegyverszünet, azzal is meg kell barátkozniuk, hogy annak áraként biztosan le kell mondaniuk a korábbi területeik egy részéről.
Balogh Levente
Ha tényleg megvalósul Ilie Bolojan felvetése, nem lesz túlzás kijelenteni, hogy a költségvetési hiányt lefaragni próbáló román állam amolyan fordított Robin Hoodként viselkedik: elvenné az egyszerű polgárok pénzét, hogy aztán jól megtartsa saját magának.
Balogh Levente
Régi, évek óta nagy kedvvel rágcsált gumicsont került elő ismét a költségvetési hiány lefaragásához szükséges kiadáscsökkentési javaslatok között az elmúlt hetekben: a parlament létszámának csökkentése.
Makkay József
Románia lakossága és politikai elitje nem szabálykövető társadalmat alkot: az emberek többsége keresi a kiskapukat. Az adócsalás felismerésében és a helyzet orvoslásában rejlik, miként lehet az ország gazdaságát megmenteni az összeomlástól.
Páva Adorján
Talán ezen már az asszonyt, gyereket néha-néha jól elnáspángoló, gyepáló, agyabugyáló, puháló, döhölő „tisztességes” erdélyi magyar emberek sem röhögnek egy jót a kocsmában: tizenöt késszúrás a közös kisgyermeket karjaiban tartó fiatalasszonynak.
szóljon hozzá!