Aki biztosan veszít

Évek óta kongatják a vészharangot az orvosi kamara, a háziorvosok szövetségének tagjai, de arra is van eset, hogy települések elöljárói vagy a megyei közegészségügyi igazgatóságok kiáltanak segítségért, mert gyógyító nélkül marad egy-egy falu vagy község. Aztán ha megszűnik egy praxis, a betegek szétszóródnak és keresnek másik háziorvost – már ha vállalja őket, de ez nem igazi megoldás, hiszen lehet, hogy több ezer páciense van már az illetőnek, aki nem tudja ellátni a feladatot.

A minap számszerűsítették is a hiányt: majdnem félszáz romániai településen nincs háziorvos, több mint ezer településen pedig kevesebb van, mint ahányra szükség lenne. Az egyik ok, hogy mivel több tényező miatt nem éri meg itthon orvosként dolgozni, sok éve egyre vándorolnak külföldre a szakemberek. Áramlanak ki az országból a fiatal gyógyítók, asszisztensek, hiszen az itthoni egészségügy se nem megbízható, se nem kiszámítható, se nem mentes a bürokráciától. Úgy tűnik, nemcsak az anyagiak miatt veszik a fiatal orvosok a vándorbotot, hanem azért is, mert a hazai rendszer nem biztosítja a megfelelő körülményeket ahhoz, hogy hatékonyan, zökkenőmentesen dolgozhassanak.

Ugyanakkor az a szomorú valóság, hogy a háziorvosi hivatást egyre kevesebben választják Romániában. Hiába mennek el könyörögni az orvosi egyetemre az elöljárók, közegészségügyi igazgatóságok képviselői, hogy meggyőzzék a hallgatókat, miért is érdemes ezen a szakterületen elhelyezkedni, mert ez sajnos édeskevés. A fiatalok értelemszerűen a kevésbé göröngyös utat, azaz inkább más gyógyítói szakterületet választanak, hiszen nem sok jót ígér a hazai gyakorlat.

Az érintettek gyakran panaszkodnak, hogy nagy mértékben csökkent a társadalmi megbecsültségük, a háziorvosokat szinte úgy kezeli a rendszer, mint a közhivatalnokokat, roppantul bürokratikus a szakterület, az egészségbiztosító folyton packázik velük, és így tovább. Ilyen körülmények között lassan odáig fajultak a dolgok, hogy számítások szerint tíz év múlva kifogyhat az ország a háziorvosokból. A szakma jócskán elöregedett, egyre gyakoribb, hogy 65–70 éves szakembereknek kell dolgozniuk a rendelőkben, mert kevesebb és kevesebb az utánpótlás.

Nem tudni, mennyire kellene még tovább mélyülnie a krí­zisnek, hogy végre észbe kapjon a (mindenkori) kormány, amelynek kutya kötelessége az állampolgárok alapvető egészségügyi ellátását biztosítani, a humán erőforrásokkal megfelelően gazdálkodni. Amíg nem tesznek érdemben semmit, addig továbbra is megvan az első számú garantált vesztese ennek az áldatlan helyzetnek: a mindenkori (és a potenciális) páciens.