2009. november 05., 10:302009. november 05., 10:30
Kezdő szülő koromban még úgy képzeltem, hogy az iskola és a szülő között egyfajta szövetség kellene, hogy létrejöjjön a gyermek érdekében, hiszen közös érdek, hogy felelősségteljes felnőttet neveljünk a társadalom számára.
Úgy véltem, hogy szülőként lehet észrevételem, véleményem az iskolai tevékenységről, sőt ki is fejthetem azt, illetve szóvá tehetem, ha valamiről úgy vélem, nem a dolgok rendje szerinti kerékvágásban halad. Aztán egy idő után letettem erről, ugyanis azt tapasztaltam, hogy jobb, ha befogom a „lepcsegőmet”, mert a „tanügyi karhatalom” kezében lévő ostorvége a gyermekemen csattan.
Visszakoztam tehát, és igyekeztem minél kevesebb alkalommal hozzászólni szülői értekezleteken, sőt el is döntöttem magamban: úgy rossz az egész rendszer, ahogy van, kár még a szót is fecsérelni rá. Mondom, így volt ez egészen mostanig. Aztán a lányom más városba került iskolába, és oda is szülői értekezletre hívtak, nem is akárhogyan: meleghangvételű, névre szóló meghívóval.
Aztán a két részből álló értekezlet is megérne egy misére valót, de most arról a szerződésről akarnék beszélni, amit fütyörészve, „no ez igen” csettintések közepette aláírtam. Már a külalakja sokat elárul, ugyanis a szerződő felek – iskola, szülő és tanuló – kötelezettségei a lap egyik oldalán egyenlő arányban vannak elosztva.
Érdemes lenne teljes terjedelemben leírni, de néhány kitét is érzékelteti, mennyire komoly a hozzáállás. Például a lányom iskolájában az intézmény biztosítja az „esélyegyenlőséget valamennyi tanuló számára”, illetve vállalja, „hogy az iskolában szervezett tevékenységek nem sértik a tanuló személyiségét”.
Ezzel szemben a tanuló kötelezettséget vállal arra nézve, hogy „nem terjeszt és nem fogyaszt dohányárut, alkoholt és drogot, illetve nem visz az iskola területére fegyvert, fegyvernek minősülő eszközöket stb”.
És igen, ugyanakkora részben a szülőknek is vannak kötelezettségei, például, hogy havonta felhívják az osztályfőnököt telefonon és érdeklődnek a gyerekük viselkedéséről, tanulmányi előmeneteléről. Szóval nem is annyira aberrált – ezek szerint – az a húsz évvel ezelőtti elvárásom, hogy szövetség kell, hogy létrejöjjön szülő és iskola között. Csakhogy ezt minden tanintézményben kellene alkalmazniuk…
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.
Látogatottsági adatok