2009. február 10., 00:352009. február 10., 00:35
És míg a magyar hírközlő szervek kórusban marasztalták el a cigányozó rendőrkapitányt, és attól is ódzkodtak, hogy elmondják, Marian Cozmát roma bűnözők késelték meg, Romániában különös hangsúlyt kaptak az ügy etnikai vonatkozásai. Az egyik piacvezető sportlap, a Prosport egyenesen azt adta tudósítása szalagcímének, hogy „gyilkolt a cigány maffia”. Melyik megközelítés a helyes? Hol vannak a normalitás határai az etnikai színeket is viselő történetek bemutatásánál? A korrekt, kiegyensúlyozott tájékoztatásra törekvő újságíró nehezen talál kapaszkodókat. Mindkét gyakorlattal szemben vannak kifogásai. Azt is érzi, hogy esetenként az etnikai színek megemlítésével válik érthetővé, értelmezhetővé egy-egy ügy. Hiszen megértené-e az olvasó a lényeget, ha a romák megemlítése nélkül írna az engedély nélkül épített bánffyhunyadi bádogfedelű, tornyos palotákról? Meg tudnánk-e érteni etnikai hivatkozások nélkül egy-egy társasházi történetet, melyben az egyik lakás lakói eltüzelik a parkettet, összeférhetetlen életvitelükkel pokollá teszik a lakótársaik életét. Önkéntelenül is érzi az ember, amint a viselkedési formákban, úgy a bűnözésben is vannak etnikai jellemzők. Ha nem említi meg ezeket, a pontos és teljes körű tájékoztatás követelményét csorbítja. Kisebbségiként azonban az is megfogalmazódik benne: mit érezne, ha Marian Cozmát forró fejű székely bicskások késelték volna meg, a bukaresti beszámolók pedig a székely terrorról, a székely maffiáról szólnának. Biztosan torznak, durvának, és uszítónak érezné a tálalást. Az újságírók, a közéleti szereplők talán akkor járnak el helyesen, hogyha csak szükség esetén említik meg egy-egy bűneset etnikai vonatkozásait; csak akkor, ha ezekkel érdemi információt tudnak nyújtani. Elkerülhetik a sértő kijelentéseket, ha mondataikat a cigány helyett a magyar, a zsidó vagy a román megjelöléssel is kipróbálják. Ami kibírja ezt a próbát, az közölhető.
Tény, hogy a repülőgépek és csapatok telepítésére vonatkozó amerikai kérés teljesítésével Románia előkelőbb helyre került Irán potenciális célpontjainak listáján. Azonban az is egyértelmű, hogy a bukaresti illetékesek nemigen dönthettek volna másképp.
Rájár a rúd a romániai gazdákra. Az egyre nagyobb költségekkel termelő hazai mezőgazdaságnak immár nemcsak a kíméletlen élelmiszerimporttal kell szembenéznie, hanem az üzemanyagár-robbanás is új helyzet elé állította az ágazatot.
Hiányzott a világnak még egy eszkalációval fenyegető fegyveres konfliktus? Nem. Elfogadható, hogy egy 7. századi vallási előírások alapján működő, a Nyugatot megsemmisítendő ellenségnek tekintő diktatórikus rezsim atomfegyverhez jusson? Nem.
Úgy jártak szegény romániai fogyasztók (értsd: mi mindannyian) az energiaügyi miniszternek az iráni háborúval és az üzemanyag-drágulással kapcsolatos kijelentéseivel, mint akcióvígjátékban a nagyközönség a krízishelyzetben nyugalomra intő rendőrrel.
Immár négy éve tart a 2022. február 24-én kirobbant orosz–ukrán háború. Mint bármely fegyveres konfliktus, ez a számunkra legújabb és legközelebbi is rengeteg pusztítással, szenvedéssel jár.
Románia még nem döntött az „átállásról”, de igyekszik taktikus diplomáciával esélyt adni arra, hogy megtehesse, ha szükségesnek látja – némi malíciával így összegezhető Nicușor Dan döntése, hogy legalább megfigyelőként részt vett a Béketanács első ülésén.
Méltán nevezhető áttörésnek az alkotmánybíróság döntése, amelyben kimondta, hogy megfelel az alaptörvénynek a bírák és ügyészek különleges nyugdíjáról szóló törvény. Ezzel azonban Románia egyelőre csupán csatát nyert.
Nagyon nincs irigylésre méltó helyzetben Ilie Bolojan, akit a koalíciós partner szociáldemokraták renitenskedése, valamint a megszorító intézkedések és az adóemelések miatti lakossági elégedetlenség mellett most még a saját pártján belül is bírálnak.
A gyurcsányizmus nem szűnt meg, és át sem alakult – ezt a következtetést vonhatjuk le Dobrev Klára, a Demokratikus Koalíció elnöke bejelentéséből, miszerint hadjáratot indítanak a határon túli magyarok szavazati joga ellen.
Olyan világban élünk, amelyben a magunkfajta ember egyre gyakrabban felteszi a kérdést, hogy normális-e az, amit tapasztal. A teljesség igénye nélkül néhány példát említenék, hogy némi következtetést vonhassak le.