VEZÉRCIKK – „Minek annyit elemezni a Toldit? Nem elég megérezni, hogy szép? A vicc sem vicces, ha elmagyarázzák, miért vicces" – fakadt ki a hetedikes, amikor már hetek óta Arany remekművével foglalkoztak az iskolában.
2017. március 01., 23:092017. március 01., 23:09
Bár kötelező feladatként kapták a Toldit, hatalmas lendülettel vetette bele magát a mű elképesztően gazdag nyelvezetének útvesztőibe, a sorok zenéje magával ragadta és nem kellett ösztökélni az olvasásra. Elbűvölte a nyelv szépsége, az élmény pedig messze ellensúlyozni látszott, hogy az olvasás „kötelező\", sőt, az Arany-balladákat is hasonló lelkesedéssel kezdte falni.
Viszont amikor megszaporodtak az iskolában a Toldihoz kapcsolódó kötelező teendők, a lelkesedés lankadt, kihunyt a kíváncsiság szikrája, megfakult az élmény: katonás rendben sorakoztak a munkafüzetben a feladatok. Magyarán varázstalaníttatott a varázslat, megszakadt a spontán módon kialakult kapocs a képernyővillódzáshoz szokott kamasz elvárásai és a 19. századi remekmű között. Azzal, hogy százféle oldalról közelítette meg a tananyag, boncolgatták, ízekre szedték, meg is szűnt az igézet, amit az egyszeri olvasás vegytiszta öröme segített világra.
Pedig nem kis dolgot ért el Arany 1846-ben írt Toldija: magával ragadta a hosszabb szövegekhez, versekhez legtöbbször csak a tananyagon keresztül érkező, az irodalmi műveket szükséges rossznak tekintő kamaszt. Irodalomtudós legyen a talpán, aki konkrét, tömör választ adna arra, mi is a titka annak, hogy Arany szövegei 170 év távlatából is képesek megérinteni a poszt-posztmodern kor gyermekének lelkét és szellemét.
Azon azonban az oktatási rendszert akár érintőlegesen ismerőnek sem kell törnie a fejét, hogy vajon miért megy el a kedve a gyereknek az irodalmi élménytől annak ellenére, hogy első megközelítésre elbűvölte egy remekmű. Nemcsak az irodalmi szövegek esetében van ez így: mérhetetlenül több a kötelezően elsajátítandó, megjegyzendő, visszamondandó, majd elfelejtendő információ- és feladatmennyiség, mint amennyit jókedvvel, derűsen és kíváncsian be tudna fogadni a diák. Így szép csendben köddé válik a művészethez vezető út szabadsága, ahogy annyi kulcsfontosságú tényezőnek nyoma vész az oktatás folyamatában.
De térjünk vissza Arany Jánoshoz. Ma kétszáz éve született Nagyszalontán a költőóriás, a magyar nyelv egyik legavatottabb ismerője. A Toldi még életében kötelező iskolai olvasmány lett, visszaemlékezések szerint amikor az idős Arany ezt megtudta, felsóhajtott: „Úristen, ezentúl magyar ember nem fogja élvezettel olvasni!\".
Hát hogy is ne tudta volna pontosan a szavak nagy varázslója, mi az, ami megölheti a varázslatot.
Nem a fősodratú pártokkal szembeni elégedetlenség és bizalmatlanság, hanem a TikTok közösségi alkalmazás a felelős azért, hogy a fiatalok körében a legnépszerűbb párt az AUR – legalábbis maguk a fősodratú pártok ezt szeretnék elhitetni a nyilvánossággal.
A kérdés az, képesek-e a bihari magyar pártok, politikusok a polgárokkal közösen valamilyen érdemi együtt gondolkodásra egy közös, reális és hiteles magyar jövőkép kialakítása érdekében – írtam a Krónika vezércikkében négy éve.
Nem tudok olyan egészségügyi miniszterről Romániában, akit ne szidtak volna azért, hogy az állami ellátórendszernek nem jut elegendő forrás. Miközben a magánegészségügy számít sikertörténetnek. Ezzel viszont az a gond, hogy sokak számára megfizethetetlen.
Ez is megvolt: Oroszország polgárai az összes rendelkezésre álló Vlagyimir Putyin közül megválasztották Vlagyimir Putyint.
Sajtónk mostanság keveset foglalkozik a magyar nyelvhasználat kérdésével Erdélyben. Többéves fellángolás után – amikor politikusaink lobbizása mellett több civil szervezet is a magyar nyelvhasználatért kardoskodott –, mára a történet elcsendesedett.
Sokféleképpen címkézik a kort, amiben élünk. A 21. század első három évtizedét jellemzik az információrobbanás, az újmédia idejeként, a technológia fejlődésének soha nem látott iramú felgyorsulásaként.
Vajon megtörténhet, hogy Klaus Iohannis a NATO főtitkára lesz, ráadásul magyar támogatással? Jelen állás szerint akár még ez is bekövetkezhet, bár a valószínűsége azért nem nevezhető egetverőnek.
Csak áll, és bámul ki a fejéből a verespataki bányaterv több mint másfél évtizedes történetét végigkövető krónikás, mert a közelmúlt fejleményei alapján rá kell jönnie: naiv volt, amikor azt hitte, újat nemigen mutathatnak neki ebben a témában.
Még néhány ilyen megnyilvánulás a választási lázban égő „felelős” nyugat-európai politikusok részéről, és előbb-utóbb arra eszmélünk, hogy háborúban állunk.
Sok faluban soha nem volt olyan mérvű infrastrukturális fejlesztés, mint az elmúlt két évtizedben. Az aszfaltozás, közművesítés, az új művelődési házak, orvosi rendelők és a felújított iskolák ellenére a romániai falu mégsem vonzó, a fiatalok menekülnek.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!