A nagyvárosokba költöző magyar is hiányzik valahonnan

a többiek a keresztelőre tértek haza Erdély valamelyik nagyvárosából, vagy Nyugat-Európából.

Magyar falvaink nem az elmúlt tíz vagy húsz évben ürültek ki. Az exodus a kommunizmus idején kezdődött el, amikor a napjainkban gyereket vállaló fiatal házasok szülei vagy nagyszülei a közeli vagy a távolabbi városokba költöztek a biztos megélhetést ígérő ipari munka miatt. A korábbi elnéptelenedést a rendszerváltás után újabb hullám követte, amikor a helyben maradt fiatal vagy középkorú nemzedék úgy érezte, neki is más megélhetés után kell néznie, mert a helyi körülmények erre nem alkalmasak.

A cenzus egyben az ország egyenlőtlen fejlődésére is rávilágít. Ma Romániában csupán néhány nagyváros vonzza mágnesként a vidékről betelepülő embereket, elsősorban azokat a fiatalokat, akik úgy döntenek, hogy nem külföldre távoznak, hanem idehaza teremtenek maguknak egzisztenciát. Példa erre Kolozsvár, ahol egy szociológiai tanulmányt is megérne, hogy a gyereket nevelő fiatal magyar vagy vegyes házasságban élő párok Erdély milyen részeiből telepedtek a kincses városba. Pedagógusokkal folytatott beszélgetéseim alapján szerzett tapasztalataim azt mutatják, hogy az öt kolozsvári magyar kollégium párhuzamosan indított – 2-3, vagy ennél is több –, elemi osztályaiban messze nem a kolozsvári gyökerű szülők gyerekei vannak túlsúlyban, valójában ők jelentik a kisebbséget. A fiatal szülők többsége a Székelyföldről, a Mezőségről, a Szilágyságból és Kalotaszegről telepedett a kincses városba egyetemi tanulmányai után, de sok szakmunkás is érkezik a kisebb fizetéseket kínáló vidéki településekről.

Az országon belüli elvándorlás a románság körében még hatványozottabb. Ezzel magyarázható, hogy az egyre több erdélyi magyarnak ,,új hazát” biztosító Kolozsváron semmivel sem nő a lakosságon belüli részarányunk. Az 1950-es évekig még többségében magyarok lakta Kolozsvárt a Ceaușescu-érának sikerült elrománosítania, az utóbbi tíz évben pedig a romániai átlagnál jobban megfizetett munkalehetőségei vonzzák tömegesen a moldvai betelepülőket.

Az ország Kárpátokon túli részeinek a demográfiai jövője sem fényes, az viszont számunkra aggasztó jelenség, hogy az erdélyi nagyvárosok gyerekvállaló családjait adó, többségében székelyföldi települések egyre nehezebben tudják megtartani fiataljaikat. Ennek elsősorban anyagi magyarázata van, hiszen bármennyire is szereti valaki a szülőföldjét, nem biztos, hogy szívesen teremt magának egzisztenciát egy olyan vidéken, ahol az átlagkereset Románia utolsó negyedébe sorolja a megyét. Az biztató, hogy az erdélyi magyar fiatalok közül sokan nem külföldre, hanem erdélyi nagyvárosokba telepednek, de szűkebb szülőföldjükön a magyar gyerekek hiánya az adott vidék elnéptelenedéséhez vezet.

Miközben a Kolozsvár környéki ,,alvófalvak” népessége annyira felduzzadt, mint a Bukarest ,,külterületén” fekvő Ilfov megyei települések ingázó lakossága, a kincses várostól távolabb fekvő magyar falvakban megszokott jelenség az összevont osztályokkal kínkeservesen fenntartott iskola, ahol a pedagógus nem tudja, hogy a következő tanévben lesz-e még állása, annyira fogy a gyereklétszám.

A negatív demográfiai jelenség vidékenkénti ellenszere abban rejlik, ha a szilágysági, mezőségi és székelyföldi ember is megtalálja szülőföldjén a számításait. Amihez elengedhetetlen az erdélyi magyar politika szerepvállalása is, hogy ne a magyar vidékek legyenek Erdély legszegényebb régiói.