Történetek az öregkori nemiségről

– Hogyan került kapcsolatba az alkotás rendezőjével? Miként kötődik a Szerelempatak című dokumentumfilm az ön néprajzi kutatásaihoz?

– Kezdetben vala a könyvem, amely a paraszti nemi kultúráról szól (Amikor az ember nincs es ezen a világon – paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson). A kötettel Sós Ágnes Budapesten találkozott, és meglátta annak lehetőségét, hogy az én 700 oldalnyi, két borítólap közé zárt és szóban rögzített, a nemi kultúráról szóló könyvemet hogyan lehetne filmbe átültetni, képekben láttatni. Egyre kíváncsibbá vált, felhívott, hogy szeretne velem megismerkedni, beszélgetni, és meg is jelent a tanszéken. Attól fogva órák hosszat tartó, részletekbe menő beszélgetést folytattunk, egyre beljebb és beljebb vitt a film világába.

– A film kiindulópontja az ön Csíkszentdomokosról szóló könyve volt.

– Egy kicsi túlzással Ady egyik verssorával élnék: az Értől az Óceánig... Az ér itt volt Csíkszentdomokoson, ugyanakkor az ér az én könyvem, és ezáltal a téma megindult az óceán felé. Az első nagy lépés a budapesti, szűk szakmai körben történt bemutató volt. Következett a dokumentumfilmek Cannes-jaként számon tartott Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál, ahol a legjobb 16 alkotás közé választották, onnan a következő lépés a trieszti filmfesztivál volt, ahol a fesztivál fődíját nyerte el. Ráadásul az „Espansioni\" női szervezetek szövetségének fődíját is a Szerelempataknak ítélték.

Szerintem azért is döntöttek e film mellett, mert nagyon sok nő szerepel benne. Ha visszakeressük, az én könyvemben is a nők dominálnak. Ezt a fajta kultúrát negyven esztendő alatt – a születés, házasság, halál témakörében is – 65 százalékban a nőktől gyűjtöttem, mert ők ennek a kultúrának a legjobb ismerői. Következő lépés a film életében az Uránia Nemzeti Filmszínházban tartott ünnepi díszbemutató volt január 29-én.

A könyvem a kisgyermekkortól induló erotikától egészen az öregkorig, az „alkonyodó\" nemi vágy és ambíció fokozatos csökkenését követi végig, és nyilván számtalan vetületével, bonyolultságával együtt mutatja be. Ágnes a beszélgetésünk során arra a következtetésre jutott, hogy a könyv egészéből nem lehet filmet csinálni, mert ehhez túlságosan gazdag, hanem kiválasztott egy szeletet, és ez pontosan a nemi élet alkonya. Az emberi életnek egyfajta fordított irányú számbavételéről szól a film, a fiatalkor, a múlt emléke, életünk legszebb, rejtett és titkolt, nem nagy nyilvánosság előtt zajló vetületéről.

– A könyvben szereplő adatközlőkből a filmben is fellelünk néhányat?

– Én a sorsfordulók négy nagy területét kutattam negyven éven keresztül: a születést, a párválasztást,  az elmúlást és a nemiséget. A születés többnyire magánszféra kérdése, nagyobb nyilvánosságot kap a házasság, a halál szintén magánszférává változik, a nemiség pedig kimondottan intim szféra. Ezekre a kérdésekre különbözőképpen reagálnak az emberek, az utóbbiról egyébként a 300 adatközlő közül csak 35-tel folytattam beszélgetést. Ágnesnek én ajánlottam adatközlőket ezek közül, nagy meglepetésemre működött, megnyíltak vele szemben is.

Számára érdekes volt, hogy az idős ember hogyan gondol vissza erre a korra, mivel a már leélt élet tapasztalataiból szűri le a maga érzelmi, lelki múltját. Úgy is nevezhetném, hogy ez múltunk egy másfajta elbeszélése. Merthogy bármennyire is intim szféra, egy beszélgetés nagyon sok más témakört érint, mindig valami történéshez kapcsolódik, tehát szűk sávon mozog. Így válik kultúrává.

– A film Feri bácsin keresztül mutatja be a történéseket, a többi szereplő az ő apropóján nyílik meg így, és bontakoznak ki a történetek, mint egy ágas-bogas fa.

– Feri bácsit én személyesen nem ismertem, nem volt adatközlőm, őt Ágnes találta és helyezte a központba. Az én kutatói szemléletem egy kicsit nőcentrikus, Ágnes a filmet férficentrikussá változtatta: Feri bácsi referencia lett, akivel kapcsolatban a megkérdezett aszszonyoknak a beszélgetések során sok minden eszükbe jut, és fel tudják idézni a múltjukat. Ő valahol egyfajta kapocs ebben a filmben, centrum is meg kapocs is a többi adatközlő, szereplő között.

– Eddig mindenhol úgy emlegették a helyszínt, hogy egy erdélyi falucska... A beszélgetésünk nyomán most már nyilvánvaló, hogy Csíkszentdomokosról van szó.

– Persze. Nekem ez furcsa, hogy miért kendőzték el ennyire, és csak sejtették a nyilvánosággal, hol játszódik. Azért-e, mert vannak ennek a kultúrának keményebb kifejezései, a „keményebb\" szókincsből is beengedett, beválogatott a rendező, és úgy érezték, hogy talán nem lesz szerencsés, ha megnevezzük, kik azok, akik ezt mondották?

Én a hangsúlyt ezen a területen a nemiség használt szókincsére helyeztem, de nyelvtanárként tudatosan is fontosnak tartottam a metaforikus szókincs összegyűjtését. Itt a filmben a kemény kifejezések érvényesültek. Ugyanakkor lehet, az elhallgatás azt is szolgálhatta, nehogy azt gondolja valaki, ez egy beszűkült közösség kultúrája, hanem hogy ez a közösség az, amely megőrizte az egyetemes magyarság, a székelység ilyen jellegű műveltségét, és egyfajta felelősséget vállalt fel nemcsak önmagáért, hanem a többiekért is.

– Miért tartja fontosnak ezt a filmet?

– Először is, hogy megismerkedhettem a könyvem segítségével, egy ilyen rendezővel, aki művészemberként, alkotóemberként látott meg a székelység kultúrájából egy szeletet. Számomra nagy elégtétel, hogy én a filmek tudományos tanácsadója lehettem, mert a film által – a székely–magyar kultúra vizuális és auditív világán túl, mert nemcsak táncolni és zenélni tudunk, hanem van egy sajátos lelki világunk, egy sajátos érzékenységünk, szellemiségünk, – sokkal gazdagabb népnek ismert meg Európa. Azáltal, hogy a trieszti filmfesztiválon annyiféle náció tagja találkozott a székelységgel a filmen keresztül, lehetőség nyílt arra, hogy megmutassuk a világnak ezt a láthatatlan vonulatunkat.

Péter Beáta