Szirénhangok

Az RMDSZ eddigi reakcióiból arra lehet következtetni, hogy nem lenne ellenére a kormányra kerülés. Persze ez önmagában véve logikus, hiszen minden politikai szervezetnek az a célja, hogy célkitűzései megvalósítása érdekében kormányra kerüljön. Csakhogy a kormányszereplés nem öncél, és ajánlatos jól felmérni, hogy milyen lehetőségek, milyen körülmények várnak az ellenzékiségét kormányzati stallumokra cserélő alakulatra. Márpedig most azonkívül, hogy az RMDSZ pártkasszája esetleg megsínylette a közel egyévnyi ellenzéki szereplést, más érv nem igazán mutatkozik.

A gazdasági válság és a kabinet kapkodása miatt robbanásközelivé vált a szociális helyzet. A feszültség egyre nagyobb, a szakszervezetek sztrájkkal fenyegetőznek. A kormánynak közben nehezére esik kifizetni a közalkalmazottak béreit, ráadásul a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank kegyelemkenyerén élünk, hiszen a bérek jó részét a két nemzetközi pénzintézet által folyósított hitelből fizetik.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az ország jó időre eladósodott, a visszafizetendő pénzt pedig különböző gazdasági és szociális megszorítások árán tudjuk majd kitermelni. Ilyen körülmények között ajánlatos háromszor is meggondolni, hogy érdemes-e vállalni annak az ódiumát, hogy a PSD–PDL-kormány által gerjesztett káosz miatt az RMDSZ vigye el a balhét. A koalíció esetleges felbomlása ugyanis nem vonja automatikusan maga után a gazdasági helyzet rendeződését. De ez csak az egyik ok.

A másik az, hogy az RMDSZ így, ellenzékben sokkal hatékonyabban hallathatja a hangját a kisebbségi jogok ügyében, hiszen nem kötik a kormányzati kötelezettségek. A hétvégi nagyváradi tüntetés is igazolja: a radikálisabb, hangosabb fellépésre nemcsak a külvilág, de a tiltakozás címzettjei is jobban odafigyelnek. Ezt a lehetőséget pedig nem szabadna eljátszani néhány, a magyar közösség egészének szempontjából jelenleg kétes értékű miniszteri, államtitkári vagy osztályvezetői tisztségért.