Székelykapuk, saját történettel

Ez a kapu volt az első, amit a nyárádmenti település egykori polgármestere 1980-ban faragott.

Tíz citerával kezdődött
Húsz évvel később Kilyén Domokos a hivatali ügyintézést már teljesen a kapuk és citerák faragására cserélte fel. „Huszonnyolc év után éppen ideje volt! – állítja. – Amikor 1972-ben felkértek, hogy apámtól, Kilyén Lajostól vegyem át én a néptanács vezetését, azzal a kikötéssel lettem elnök, hogy négy év után visszamegyek a téglagyári munkahelyemre. Aztán úgy ott ragadtam a tanácsnál, hogy 2000-ben onnan jöttem el nyugdíjba. Akkor is csak azért, mert huszonnyolc esztendő után már teljesen megelégeltem a sok hercehurcát. De azt hiszem, ennyi év után a falunak is elege lett belőlem. Pedig 1989 decemberében is szívesen átadtam volna a helyem. A környékbeli községekben mind elzavarták a volt elnököket, engem a kutya se bántott. Ott ültem napokig a tanácsnál, várva, hogy hátha jön valaki, aki átvenné a helyemet, de nem jelentkezett senki. El nem mehettem, mert egy polgármesteri hivatalt nem lehet bezárni, mint egy sarki boltot, ahhoz, hogy egy szép napon azt mondják: visszaválasztottak. Amikor az időm engedte, polgármesterségem alatt is faragtam, de nyugdíjazásom óta szinte egész napomat ezzel töltöm”. A volt polgármester tanár fia személyében jelentős segítségre talált. „Az apám is apjától meg a nagyapjától tanulta el a faragást, én is apámtól próbálom ellesni a fogásokat” – kapcsolódik be Kilyén Levente, amikor arról kérdezzük, hogy ő miként kerül a képbe. Amint hozzáteszi: ő csak segéd, akinek nem áll szándékában elvenni apja munkáját. Különben ez a harminchetedik év, amióta a volt községi elöljáró farag. Minden 1971-ben kezdődött, amikor egy kórustalálkozóra tíz citerát készített. Azelőtt gyermekkorában szedett rendbe egy, a  libák által összerágott citerát. „A polgármesterség számomra nem hatalmat, hanem szolgálatot jelentett. A fordulat előtti időszakot senkinek nem kívánom. A ’80-as évek vége felé már anynyira szorult a néptanácselnökök nyaka körül a hurok, hogy még Marosvásárhelyre sem mehettünk be, csak külön engedéllyel. Ilyen időkben jól jött a fafaragás, mely teljesen kikapcsolt” – emlékezik.

Egyedi alkotások – „útlevéllel”
Bár egy hétbe tört hegedűt is megjavított, Kilyén Domokos 1971 óta alább hagyott a hangszergyártással. Egy félkész citera azonban most is előkerül a szoba egyik sarkából. „Mire ez a hangszer meglesz, kívülről fogja tudni a nyárádmenti dalokat meg a Székely Himnuszt” – mosolyodik el a hatvanhat éves férfi, aki örül, hogy manapság is akad olyan gyermek, aki boldogan szólaltatja meg a citerát. A hangszer, akárcsak a szerszám, akkor ér valamit, ha állandóan használják, hangoztatja. Kérdésünkre, hogy miért nem gyárt több hegedűt, int, majd kis időre a fejét is csóválni kezdi. „Ha az ember nem tud a középszerűnél jobbat készíteni, akkor ne foglalkozzék vele” – mondja szerényen. Erre már Kilyén Domokos felesége, Éva asszony is felkapja a fejét, mondván, hogy bizony az a hegedű, amit az ura készített nem volt éppen elvetendő tucatmunka. A férfi mégis úgy érzi, ő sokkal inkább a székely kapuk faragásában jártas. Mint meséli, minden egyes alkotásának külön története van. Ezeket papírra veti, és úgy adja át a megrendelőjének. „Én nem egy árut kívánok leszállítani, hanem egy egyedi darabot, amelyhez útlevelet is csatolok” – magyarázza, majd egy Magyarországra megrendelt kapu „útlevelét” teszi az asztalra. Az ottjártunkkor készülő székelybői kapunak még nem írta meg az okiratait, akkor még csak annyit tudott, hogy a Székely Himnuszból parafrazál egy sort, s azt írja a kapura. „Azt fogom ráírni, hogy Maroknyi székely őrt állt, mint a szikla” – mondja, hozzáfűzve, hogy a leginkább ez talál a megfogyatkozott, de a szülőföldjét el nem hagyó bői magyarságra. Ehhez hasonlít a cserefa története is, melyből a székely kapu készült. Megfeketedett rész jelzi, hogy a falu domboldalán álló fa valamikor válságos időket élt meg. A második világháborúban szilánk érte, amit Kilyén Domokos és fia gondosan „kioperált” a fa testéből. „Előbb a tűzifák közé akartam hajítani, de utána rádöbbentem: ha a sors megkímélte, akkor nekem sem szabad eldobnom. Hadd hirdesse, hogy mi mindent átélt ez a nép” – mondja a fafaragóvá lett expolgármester, miközben két kis kalapácsütéssel egyet igazít a székely kapu mintáján.