Görögországi útleírás nyelvhelyességi tanulságokkal, munkamorállal

A sztrádán alig van forgalom, találgatjuk, vajon miért ilyen kihalt. Majdnem egyöntetű az útitársak véleménye: vasárnap este van és épp akkor játszik a focivébén Görögország. Közéletibb érdeklődésű lévén bennem felmerül, hátha a világválság mumusként emlegetett görög példája a ludas. Aztán végre, közel tizennyolc órás út után megérkezünk a célállomásra, Nei Poriba. Az utazás nemcsak hosszú volt, de a „heringfíling” folyamatos megtapasztalása mellett egyéb, nem föltétlenül hiányolt „élménnyel” is szolgált.

Nosztalgia – vágyakozás nélkül

Az emberi természet sajátja, hogy ha jobbra van lehetősége, gyorsan feledi a rosszat: nekünk, nagyváradiaknak ma már a világ legtermészetesebbje a minimális macerára csökkentett borsi határátkelés. Mintha sohasem lett volna a hosszú-hosszú kocsisor, a beláthatatlan végű várakozás, felfuvalkodott pojácaközegek porig alázó tekintete, az útlevelek begyűjtése… Pedig nem is volt olyan régen. És most ismét felbukkant. Sztamora-Moravicánál, a szerb határnál vámszabad üzletsor, van belőlük négy vagy öt, de mindegyik zárva. Bent ugyan emberek tesznek-vesznek, de csak egyetlen üzletbe engednek be minket is. Márkás(nak mondott), jó drága ital- és parfümfelhozatal. Kint viszont egy kisebb csapat békésen üldögél a földön. Szemmel láthatólag várnak valamire. Talán arra, hogy mi elhúzzunk onnan, vagy arra, hogy a túloldalról megérkezzék „az áru”. A kérdésre, hogy mire várnak, lerázó-elzárkózó válasz: levegőznek. Az igazi „nosztalgia” viszont nem is ez a tarka-barka embersereglet volt, hanem a tőlünk még egy fogak közt elszűrt dobra dant is sajnáló pöffeszkedő pofa. Aki csak intett, hogy összeszedni az útleveleket és futás intézni a többrendbéli utaslisták és kocsipapírok pecsételését. Jó egy órába tellett. Ugyanez ismétlődött – ha lehet, még bunkóbb attitűddel – a szerb–macedón határnál. Valaha régen, a mi átkosunkban paradicsomként emlegettük az ő föderatív „jugójukat”. Lehet, hogy nem is volt az éppen annyira édenkert. A 90 utáni tízesztendős mindenki-mindenki ellen polgárháború pokla mindenesetre nem vall paradicsomi állapotokra. S ha már Macedónia felől érkeztünk, akkor az EU-„testvér” görögök is keménykednek egy kicsit. Egymással van nekik bajuk, de ezúttal mi lettünk az ütköző zóna.

Egyébként Szerbiában, Macedóniában is autópálya, gyorsforgalmi út, „legrosszabb” esetben kátyúmentes, tükörsima műút. Nagyrészt a Tito-korszak nyugatnémet vendégmunkás-áradat márkajövedelmének hozadéka. Tito harminc éve halott, de íme a bizonyság, hogy még a hosszú háború után is talpra lehet állni: törődtek a rendbetétellel, karbantartással. Nagyjából önerőből. Hisz a vendégmunka manapság épp az ő számukra majdnem elérhetetlen vágyálom, na de a turisták jöhetnek-(át)mehetnek, az is hoz a konyhára, megéri törődni az utakkal.

És Szophoklész?

Megérkezéskor a szálláshelyünk bejárata fölötti pannón szép csengésű név szerepelt: Antigoni. (Így, i-vel, de sebaj, gondoltam, sokkal rövidebb idő alatt is alakultak át más nyelvekben más magánhangzók – oda-vissza.) Kombinálgattam egy kicsit az elsőre túlzásnak is tűnő ránk zuhanó jelképeket – az Olümposz lábánál, Antigoné nevű szálláson –, de aztán álomba „nyugtattam” magam, hogy végeredményben hol legyen szimbólumdömping, ha nem épp Görögországban. Hamarosan kiderült a szálloda megkeresztelésének „titka”: a mindig mosolygó, engem idős japán hölgyre emlékeztető tulajdonos-gondnoknő, amikor a nevet mondtuk, kis öklével megveregette a mellét, hogy őt hívják Antigoninak. Az i-t ugyan kicsit túlhangsúlyozta, mintha a mi é-nket akarta volna kijavítani, de ez bennünket nem zavart. Olyannyira nem, hogy még azt is megkérdeztük: és Szophoklész? A hölgy mosolygott még egy verset, nem válaszolt semmit, aztán faképnél hagyott. Bennem sanda, hogy ne mondjam rosszindulatú gyanú ébredt: talán nem is igazán tudja, ki az a Szophoklész. Végeredményben nem biztos, hogy a mi tájainkon mindenik Tünde nevű menedékház-tulajdonosnak a kisujjában lenne Vörösmarty életműve. Egy pillanatra az is belém villant, hogy kitartó mosolya netán épp az elutasítást rejti. Vagyis hogy mi közünk nekünk, jöttment turistáknak az ő sok ezer éves kultúrájukhoz. De erről gyorsan lebeszéltem magam, visszatértem az első variánshoz, sőt még egy kis filoszos pöffeszkedést is megengedtem magamnak. Hogy lám-lám, én a jöttment turista igen...

Azért mégsem volt hiába olyan közel az Olümposz, mert a fentebbi csúnya hübriszért az istenek – föltehetőleg Apolló, hisz ő ennek a területnek a menedzsere – jól az orromra koppintottak: a leélt két emberöltőnyi élet után, miközben többé-kevésbé folyamatosan kultúrembernek tartottam magam, rá kellett döbbennem, hogy valójában diszlexiás félanalfabéta vagyok. A görögök ugyanis nem igazán törik magukat, hogy latin betűhöz szokott vendégeik mindent megértsenek az ő hétköznapjaikból. (Tisztelet a vendéglátósok nagy részének kivétele előtt, akik legalább egy másik nyelven és írásmódon – de sokuk magyarul, románul is – igyekezett meghirdetni a vendéglő-kávéház kínálatát. A helyesírást és nyelvhelyességet önnön bunkóságom megtapasztalása után nem szívesen emlegetem.) Szóval ülök és kávézgatok. Felnézek a szemközti üzlet cégérére és a francia 18. század nevében azonnal meghatódom. Hiába, gondolom, a kultúrák minden időkben egymásra találnak. A cégéren ugyanis azt látom, hogy Napoleon. S csak miután visszanyeltem a meghatottságomat, döbbent belém, hogy ezt nem is így kell olvasni. Szépen kisilabizáltam hát, betűről betűre összerakva és ki is jött: Parthenon. Micsoda különbség! Szégyenemben a kávéscsészébe temettem a fejem és közben hálát adtam a sorsnak, hogy akkor jártam iskolába, amikor, de haragudtam is magamra, hogy annyira kelletlenül és bosszankodva tanulgattam az akkor kötelező oroszt. Ha nem ódzkodom annyira Tolsztoj (s természetesen Lenin és Sztálin) nyelvétől, nem esem ilyen tévedésbe. Viszont ha egyáltalán nem tudom meg Cirill és Metód „írásreformját”, akkor… Hagyjuk, jobb nem is gondolni rá.

Larissza, a férfiváros

Ha gondolkodás nélkül kellene rávágnom, hogy a görög kiruccanásból mi volt számomra a legemlékezetesebb, azonnal rávágnám: Larissza. Szellős architektúrája meglepően hasonlít Luxemburgra. Úgy is mondhatnám, hogy szinte azonnal otthon éreztük magunkat, annyira ismerősnek tűnt majdnem minden. A különbség kulcsa épp az a bizonyos majdnem. Az általunk ismert közép- és nyugat-európai városok ugyanis alapvetően kétneműek. Larissza férfiváros.

Nem vagyok híve annak, ha valaki egy-két nap valahol eltöltött idő után a legtermészetesebb általánosításokkal beszél arról, hogy milyenek (hogy élnek, mit szoktak stb.) a franciák, németek, olaszok, görögök. (Sok mindent lehet meglátni akár egy félóra alatt is, de megismerni az ott élőket –meggyőződésem szerint – legalább öt év helyben lakás szükségeltetik.) S hogy az elkövetkezőkben sürgősen ellentmondok magamnak és megkockáztatok némi közös vonásokból fakadó következtetést, arra nem a la-riszai röpke látogatás, hanem tíz esztendő Bukarestben élés jogosít fel. Gondoljunk Caragiale remekművére, Az elveszett levélre. A két ügyvéd, Tányérnyaly és Sajttúrossy mondja: „Van dolgom, nincs dolgom, pontban déli tizenkettő után valamikor fennforgolódom a városközpontban”. Hát persze. Egy magára valamit is adó délies-keleties férfiembernek ott a helye, ahol a világ dolgai „eldőlnek”. Erről szólt már az ókori athéni agóra (s római megfelelője, a fórum) és szólnak mind a mai napig a főterek kávéházai és teraszai. Larisszában is: minimum kettes csoportokban ültek a férfiak a teraszok asztalánál és látszott rajtuk, hogy valójában a nagy semmit tárgyalják. De azt aztán kegyetlenül. Korosztályuk a fiatalabb középkortól a mélyidősig terjedt. Egyetlen férficsoporthoz beszélt, mellettük megállva (nem ült le közéjük!) egy velük egykorú hölgy. Hány ezer esztendeje lázadtak is fel, feleségi „szolgáltatásaikat” megvonva, Lüzisztraté vezetésével a görög asszonyok? Nagyon régen. De mostanában – feltételezem az uniós jövés-menésnek köszönhetően – a fiatal nemzedéknek mintha eszébe jutna ez a régi történet. Szalonikiben, a Kolozsvárhoz hasonlóan első percben érezhetően egyetemi városban, a kávézók és fagyizók egykorú vegyes, fiú-leány asztaltársaságokkal tömve. De Larissza férfiváros, s hogy nem hamarkodom el az ítéletem, a fentiek mellett van még egy érvem. Közhelynek mondható, mindenesetre viccek egész sora kering a nők vásárlókedvéről. Ehhez képest a larisszai sétálóutca üzleteinek célközönsége a férfiak. Egymást éri a férfiing-, cipő-, zakó-, nadrág-, trikó- és gatyabolt. Jó, ha négy-öt hímüzletre jut egy-egy nőstényeknek is árut kínáló kirakat.

Ellentmondok Aranynak

Már amikor felmerült az idei görög nyaralás ötlete, zümmögni kezdett bennem egyik kedvenc Arany János-versem, az Ősszel. Nem tudok róla, hogy járt volna Arany Görögországban, a leírásoknál minden bizonnyal a Homérosz-szövegre hagyatkozik. Illetve helyesebben: a Homérosz adta hangulatra, mivel 1850 októberében a honi tragédia hangulatában erre a nagyon pozitív képre volt szüksége – neki is, az olvasóknak is. Nem tudom, hogy viszonyul Arany görögképe a homéroszi idők, vagy akár az 1850-es görög valósághoz, de a mostanihoz alig-alig van köze. „Hullám-mosott gazdag virány -/Fehér juhak s tulkok sereggel -/ Minő kép ez!”

Bizony, minő kép! És ehhez képest mennyire leverő és visszatetsző az utak menti rengeteg elhanyagolt, megműveletlen hatalmas földterület. Ember nagyságú gyomrengeteg, tehát már tavasszal sem ment oda ki senki. És ugyanez volt az üdülőtelepünkön is: gondozatlan, elhanyagolt, üres telkek, kaszát nem ismerő fű, gyom és gaz. Nem akarok igazságtalan lenni, láttam egy-egy megművelt parcellát is, a gabona már learatva, a szalma bálákban – úgy látszik, mégsem teljesen ismeretlen a földmunka. Na és az olajfaligetek. Sok gond nincs velük, nőnek az istenadták maguktól, a sok kis bogyó betakarítása meg lehet, hogy még Odüsszeusztól származik: leterítenek a fák alá egy óriáshálót, megrázzák a fákat és kész is.

Az előzőekben azt mondtam, hogy nem szeretem a néhány napos látogatások utáni „bölcs” általánosításokat, de ismét ellentmondok magamnak – és utólagos engedelmével Arany Jánosnak is. Mert az úgynevezett munkamorállal kapcsolatban nem tudom nem elmondani, amiket tapasztaltunk. (Nem akarom én oktatgatni a görögöket, de ha esetleg morgolódásom a kezükbe jut, s a latin betűk ellenére elolvasnák, kárukra talán nem volna). Szóval: mi itthon is, nyaralás közben is korán kelők vagyunk. Ilyen a bioritmusunk. Mindeddig nem is volt soha sehol semmi gondunk ezzel. Most viszont?! Nem reggel 6-kor, 7-kor, netán 8-kor, de még 9 után is alig egy-egy péküzlet gondolta úgy, hogy talán nem volna elhamarkodott, ha kinyitna. Naponta többször gondoltam a donaueschingeni ajándékboltra. Reggel 7 körül érkeztünk a Schwartzenberg hercegi parkban lévő híres forrásmedencéhez. Nézelődtünk, s volt, aki megállt a közeli ajándékbolt kirakata előtt. Nyitás 9-kor – állt kifüggesztve. Csakhogy az üzlet fölött lakó tulaj lenézett és látott néhány potenciális vevőt. Háromnegyed nyolc előtt tárta ki előttünk boltja ajtaját. Mindannyian betódultunk. Megérte neki, hogy érkezésünkkor nem a lóbőrt húzta mélyen.

Utoljára még egyszer szeretnék ellentmondani Aranynak. „Arany hajó, mely futva szegdel/ Bíbor habot…” A hajónk, amivel Szkiathosz szigetére indultunk, nem volt ugyan arany, de II. Erzsébet nevét viselte. (Hogy miért, nem értettem, mert a hamisítatlanul ripacskodó délies hejehuja, amit a kapitány jókedv gyanánt az utasokra erőltetett, a lehető legtávolabb állt nemcsak a jelenlegi brit uralkodó, de a hajózást olyannyira támogató, az első számot viselő névrokonának szellemiségétől is). Az út gyönyörű volt és olyat láttam, amit eddig sehol, egyetlen tengeren sem: igazi tengerkék vizet. Gyönyörű, kristálytiszta ultramarin. Amit ha festve látok, mint rossz giccset seprek félre. És a sziget is megérte a kirándulást: nagyon szerettük a kacskaringós szűk kis utcákat, csak ne száguldoztak volna mindenütt ide-oda a robogók.

A többi?! Napsütés, emberszabású, homokos strand, nagyon kellemes hőfokú tengervíz. Minden más megtalálható térképeken, könyvekben, világhálón. Arany János volt a virtuális útitársunk, természetes tehát, hogy búcsút is az ő szavaival vettem hazainduláskor: „Maradj Homér, fénydús egeddel,/ Maradj te most!” Mi huszonegy órás út után hazaérkeztünk.