Egyszerre Balkán és Európa

Ha rangsorolnánk a magyar nyelvterülethez közel fekvõ nagyvárosokat annak alapján, hány magyar turista keresi fel õket, Belgrád kétségkívül messze az utolsó helyen végezne, fényévekre Bécstõl, Pozsonytól, Zágrábtól vagy akár Ljubljanától. A szerb fõvároshoz és általában a Szerbiához, szerbekhez kapcsolódó elõítéleteket a véres konfliktusokkal terhelt közös történelem mellett fõleg a legutóbbi balkáni háborúkhoz, konfliktusokhoz kapcsolódó híradások táplálták: a tömegsírok, etnikai tisztogatások, bombázások, politikai gyilkosságok, követségek elleni támadások nem turistacsalogató jellegûek. Ám ha Belgrádról és a szerbekrõl csupán ezek alapján alkotunk véleményt, akkor körülbelül ugyanolyan messze járunk az igazságtól, mint egy új-zélandi, akinek Budapesttel kapcsolatos elképzelései kizárólag a 2006. õszi utcai harcokat bemutató televíziós híreken alapszanak.  A hétköznapok Belgrádja ugyanis alapvetõen barátságos és bohém város.

Nem látni parlagon hagyott földet

Ha valaki a szerbeket henye, igénytelen balkáni népségnek gondolja, a határ átlépését követõ fél óra alatt szembesülnie kell vélekedésének nem éppen megalapozott voltával. Ha Temesvár felõl érkezvén, mondjuk Moravicánál lépjük át a határt, szembeszökõ a román és a szerb oldal közötti kontraszt: ugyanaz a talaj, ugyanaz a klíma, de míg a Bánság innensõ részén többször is felmerül az emberben, talán gyomból is bioüzemanyagot gyártanak újabban, azért vetettek be vele több száz hektárt a derék bánsági gazdák, addig odaát nem látni parlagon hagyott földet. A falvak is rendezettek, s a határhoz legközelebb esõ város, Versec, kinézetre legalább annyira európai, mint Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy vagy Csíkszereda, s ezen értékítéletben van egy jó adag lojalitás a székely városok iránt.

Budapestnél balkánibb, Bukarestnél európaibb

Belgrád a Duna mentén elterpeszkedõ, dombokra felkapaszkodó, kissé szürke, ám a kommunizmusbeli román arhitektúránál két klasszissal jobb építészet jegyében fogant modern negyedek látványával fogadja az utazót. A vonat eklektikus stílusú pályaudvarra fut be, ahonnan kilépve az érkezõ a város szívében találja magát, pontosabban a Sztári Grádban, vagyis az óvárosban. Az elnevezés kissé megtévesztõ, 19. századinál régebbi épületet nemigen látni, betudhatóan a város zaklatott történelmének. Klasszicista, eklektikus, romantikus stílusú épületekben nincs hiány, itt-ott feltûnik egy játékos szecessziós homlokzat is, aki viszont egy hagyományos szerb népi stílusban épült házat szeretne látni, annak jó sokat kell bóklásznia a mellékutcákban. Európai stílusok ide vagy oda, az építészetet is átjárja a Balkánra oly jellemzõ káosz, esetlegesség: nem ritkák a többemeletes tákolmányok, melyekhez, mikor a szükség úgy hozta, hozzátoldottak még egy szobát, ha a tulajdonos érdeke úgy kívánta, ráhúzott még egy, az alsóbb szintektõl elütõ emeletet.

Belgrád olyan, mint Budapest és Bukarest szerencsés keveréke, elõbbinél balkánibb, utóbbinál európaibb.

Egyértelmû jóindulat

A hangulat egyedi: megvan a nagyvárosi rohanás, de görcsösség nélkül, mindent áthat egyfajta délies lazaság, anélkül, hogy nemtörõdömségbe csapna át. Faludy György egy Jugoszláviáról írt jegyzetében azt mondja, saját tapasztalataira alapozva, hogy az emberek viselkedése teljesen nélkülözi az udvariasságot, de ez nem jelenti a jóindulat hiányát. A megállapítás elsõ felének érvényességét a nyelvet nemigen ismerõ odalátogatóként nehéz megítélni, ám a jóindulat megnyilvánulásai egyértelmûek. Angolul tudakozódó, szerbül csak néhány egyszerû mondat elgagyogására képes turistaként magam több segítõkészséget tapasztaltam a belgrádi utca embere, mint budapesti honfitársaim részérõl. Míg az anyaország fõvárosában volt már, hogy tudakozódásomra elfordított fej vagy kelletlen „Nem tudom” volt a válasz, addig Belgrádban megtörtént, hogy a megszólított telefonon tudakolta meg az általam keresett utca helyét, vagy kupaktanácsra hívta a többi járókelõt, hogy kiokoskodják a számomra szükséges információt.

Római emlékek, utcazenész

Belgrádot felkeresõ magyarnak illik ellátogatni a várba, melynek magyar védõi 1456-ban, élükön Hunyadi Jánossal és Kapisztrán Jánossal (Giovanni da Capestrano), fényes gyõzelmet arattak a II. Mohamed szultán vezette török sereg felett. A diadalra kõre rótt magyar nyelvû felirat emlékeztet a várudvaron. A vár építészetileg nagyon heterogén: a védõmûvek egy részét még Lazarovics István szerb király építtette a 16. század elején, a bástyák, falak jó részét azonban a 17. és 18. században emelték a törökök és az osztrákok, és láthatók az egykori római kasztrum maradványai is. Az erõd a századok során jónéhány ostromot élt meg, de napjainkban békebeli hangulat lengi körül: a kapu boltívei alatt utcazenész pengeti gitárját, a távolból térzene hangjai szûrõdnek, az árokban kialakított pályákon kosarazók, teniszezõk pattogtatják, pörgetik a labdát, gyermekes családok, szerelmespárok, fiatalok csoportjai sétálnak, vagy a falon ülve gyönyörködnek a tájban, melynek meghatározó eleme a Duna és a vár alatt beleömlõ Száva, az ártéri erdõk és a mögöttük magasodó Novi Grádban, az újvárosban álló toronyházak.

Az amerikai bombázás nyomai

Bár a turisztikai kalauzok általában a vár, a Királyi Palota, a Nemzeti Múzeum, a freskómúzeum, Milos fejedelem kútja és gyakran még néhány más látnivaló mögé sorolják, esetleg meg is feledkeznek róla, érdemes megnézni a Szent Száva-katedrálist is, mely a világ legnagyobb ortodox temploma. A gigászi épületet, melybe könnyedén beleférne a kolozsvári ortodox katedrális, a két világháború idején kezdték el építeni, s a mai napig sem készült el. Néhány éve még munkagépek dolgoztak a kupola alatt, napjainkban már látogatható, ám a teljes befejezés még alighanem jónéhány évbe beletelik. Annak, aki az amerikai bombázás nyomaira kíváncsi, ajánlatos tudakozódnia elõzõleg, ellenkezõ esetben ugyanis megtörténhet, hogy lejárja a lábát anélkül, hogy ilyesmit találna. Hat belgrádi látogatás alatt, melynek során keresztül-kasul bejártam a belvárost, három lebombázott épületet láttam: egy idõközben már teljesen felújított felhõkarcolót és a vezérkar egykori, két tömbbõl álló székhelyét, mely még mindig romokban áll. A fõhadiszállást körülvevõ épületekben ugyanakkor csak minimális kár keletkezett, bizonyítékaként annak, hogy a célzott légicsapás mégiscsak humánusabb, mint a szõnyegbombázás.

Pezsgõ éjszakai élet

A belvárosban estefelé sem csitul a nyüzsgés, csupán a jellege változik. Nincs hajtás, az utcák, terek, éttermek, sörözõk megtelnek emberekkel, akik az egész napos stressz után lazítani, szórakozni akarnak. Ilyenkor látszik igazán, hogy a belgrádiak élvezni akarják és tudják az életet. A Knez Mihajlován, Belgrád Váci utcáján alkonyat után is áramlik a nép, mindenki sétál, beszélget, iszogat. A teraszok, sörkertek, bár tele van velük a belváros, dugig vannak, de ez a helybéliek számára nem gond, lépten-nyomon padokon vagy a zöldben üldögélve iszogató embereket látni. Rendõr, ha van is, rájuk sem hederít, s nem is lenne rá oka, viselkedésével senki sem ad rá okot. Belgrád már Tito idejében pezsgõ éjszakai életérõl volt nevezetes, s bár „a legvidámabb barakk” cím visszavonhatatlanul Magyarországé, a vasfüggöny keleti oldalán a jugoszláv metropolisz volt a legvidámabb fõváros. A mozgalmas éjszakák szerves részei a mai Belgrád életének is, köszönhetõen a szerbek túláradó temperamentumának, ami gyakran önfeledt, frenetikus szórakozás formájában mutatkozik meg. Az egyetemisták által látogatott klubokban, a bulihajókon és a Szkadarliján hajnalig áll a bál. Ez utóbbi a város legbohémabb utcája, melyen egymás mellett sorakoznak a régi idõk hangulatát idézõ, vendégeiket élõ zenével szórakoztató éttermek. Aki szórakozni akar, jó helyen keresgél Belgrád belvárosában, aki azonban pihenésre vágyik sok alvással, nagy körültekintéssel kell megválasztania a szállását. Fõleg hétvégén nagy élet van késõ éjszakáig, nem számít rendkívülinek, esetleg csak az odacsöppenõ idegennek, ha egy központbeli sugárúton éjfél körül 30-40 fiatal ropja a táncot a járdán.

Szerbia és azon belül Belgrád üdítõ színfolt az uniformizálódó világban. Az üzletek polcain javarészt a multik árujánál semmivel sem rosszabb hazai termékek sorakoznak, a rádióból nem agyonunt angolszász slágerek szólnak hanem, szerb zene, a hamburgerbe pedig mélyhûtött darálthúspogácsa helyett kiadós szelet rostélyos kerül. Egyelõre. Aki kíváncsi rá, ajánlatos sietni.