A kaktuszok szerelmese

Tóth László alapító tagja az 1998-ban létrehozott, szatmárnémeti székhelyű Kaktuszgyűjtők Aztekium Egyesületének, ám a különleges növényeket gyermekkora, az 1950-es évek óta gyűjti. Tanulmányai miatt egy időre abbamaradt a gyűjtés, ám 1977 óta egyre gyarapszik a tulajdonában lévő növények száma.

Pozsgások és kaktuszok
Pozsgások azok a növények, amelyek jól tűrik a szárazságot, törzsüket vagy levelüket vékony, viaszos réteg borítja, amely segíti a növényt abban, hogy visszatartsa a nedvességet, amihez hozzájut. „A nálunk dédelgetett szobanövényként ismert aloé- vagy agavéfajták például szintén pozsgás növények. A pozsgások bármelyik kontinensen lehetnek őshonosak, ám a világszerte ismert összes kaktuszfajta vagy Észak-, vagy Dél-Amerikából került a többi földrészre” – magyarázza a házigazda. Az első kaktuszt, az Opuntia ficus indicát Kolumbusz hozta Európába, hogy megmutassa azt a növényt, melynek gyümölcsét már fogyasztották földrészünkön. A növény neve is erre utal, hiszen Kolumbusz abban a hitben élt, hogy Indiába érkezett hajóival.

Ablaknyitó hőérzékelők
Annak, aki kaktuszgyűjtéssel szeretne foglalkozni, elsősorban azt kell tudnia, hogy honnan származik a növénye. A mexikói kaktuszok ugyanis igénylik a meleget, a chilei vagy kanadai növények ellenben hozzánk hasonló klímához szoktak – ezek jól bírják a 16–18 fokos hőmérsékletet, ha túl meleg helyen tartják őket, elpusztulnak, magyarázza Tóth László. Belgiumban például automatizált kaktuszházat látott, ha túl meleg volt, a különféle berendezések párásították, vagy éppen megkeverték a levegőt. Az erfurti Haage-féle kertészetben is járt vendéglátóm, Európa legrégebbi kaktuszkertészetében, amelyet 1822-ben alapítottak. A kertészetnek a kommunizmus idején is sikerült a Haage család tulajdonában maradnia, akik folyamatosan fejlesztették. Jelenleg hőérzékelők nyitják automatikusan az ablakokat. Belgiumban és Hollandiában is pompás gyűjtemények találhatók, mondja Tóth úr, aki azt is kifejti, hogy ő nem nevezné gyűjtőnek azokat, akik pénzért vásárolnak meg számtalan kaktuszt, a valódi gyűjtő maga gondozza, neveli növényeit.

„Egyéjszakás” virág
A szúrós növények a saját „egyéni” módjukon küzdenek a túlélésért. Színpompás, különleges illatú vagy éppen elképesztően büdös virágaikkal csalogatják magukhoz a beporzásukat végző rovarokat. Akad egyetlen éjszakán át nyíló kaktuszvirág, melyet denevérek poroznak be, és akad, amelyik azért bocsát ki az emberi orrnak szinte elviselhetetlen „illatot”, mert a döglegyek porozzák be. Magról és sarjakról is szaporodnak a növények. Az agavé például 40–60 éves élettartama alatt egyetlenegyszer virágzik, utána elpusztul, sarjai élnek tovább. A kaktuszszakértő szerint a nálunk féltett, agyongondozott aloék Madagaszkár szigetén akár négy-öt méteres fává nőhetnek a mostoha körülmények ellenére is, és nem hasonlítanak azokra a növényekre, amelyeket mi Európában ismerünk.

Megmentett génállomány
A kaktuszgyűjtők élete könnyebbé vált 1990 után, addig ugyanis nem nagyon volt módjuk külföldi kollégáikkal tartani a kapcsolatot vagy magvakat, növényeket cserélni. Mivel a legtöbb hazai kaktusz valamilyen szinten „rokonságban” állt egymással, egyre kevesebbjük termelt életképes magvakat. A határok megnyílásával azonban erősödtek a „kaktuszkapcsolatok” is, Belgiumból, Németországból, Magyarországról vagy akár Ausztráliából is kaptak a gyűjtők növényeket, így a génállomány már nincs veszélyben. A legnagyobb fájdalmuk a Bihar megyei kaktuszgyűjtőknek, hogy jelenleg nincs hol kiállításokat szervezniük, így a nagyközönség nem ismerheti meg a különleges növényeket.