HIRDETÉS

„Számomra nem kérdéses, hogy isten nő” – Varga László Edgár költő új kötetéről, alkotómunkájáról

Kiss Judit 2017. november 12., 14:57 utolsó módosítás: 2017. november 12., 14:59

Hogyan és meddig lehet vegyíteni a magasztost a profánnal, milyen az új kötetében megjelenő istenkép, mely költők életműve hat költészetére, mit gondol az alkotómunka és egzisztenciateremtés összefüggéseiről – többek közt erről beszélt a Krónikának Varga László Edgár költő, lapunk volt munkatársa.

Varga László Edgár Fotó: Szentes Zágon

– Nemsokára megjelenik, a november 16-án kezdődő marosvásárhelyi könyvvásáron már kapható lesz második, bejárónőm: isten című köteted. Feltűnő, hogy mindkét szó kisbetűs, és nemcsak a címből, de az egész kötetből hiányoznak a nagybetűk. Miért?

– Nem csupán a nagybetűk hiányoznak, de vesszőt és pontot sem használok a versekben. Ez már az első könyvemben is így volt, valahogy nem érzem szükségét ezeknek az írásjeleknek, csak ott használok egy-egy kérdőjelet, kettőspontot, ahol tényleg elkerülhetetlen. A vers a legtömörebb műnem, a szöveg tagolása roppant fontos, értelmezési lehetőségek rejlenek ebben.

HIRDETÉS
Szeretem, ha az olvasó úgy tagolja, hangsúlyozza és értelmezi a verseimet, ahogy neki tetszik,

ugyanakkor az írásjelek, nagybetűk hiánya vizuálisan egyszerűbbé, szikárabbá is teszi a szövegeket.

– „milyen könnyűek a lépteid / tenger takarja lábnyo­mod”, „a donát úton egy kis háznak / zöldkeretes ablakában / megláttam egyszer jézust”. A rád jellemző irónia, játékos humor hatja át a költészetedet, ugyanakkor az isten különféle alakzatai profán közvetlenséggel jelennek meg, karnyújtásnyi közelségbe hozzák a versek az olvasóhoz ezt a teremtőképet. Istenkeresés, istentagadás, isten hiánya, jelenléte mennyire vezérmotívuma az új kötetednek? Ha nem túl indiszkrét a kérdés: ez mennyire tükrözi az istennel való kapcsolatodat?

– Ahogy a cím is mutatja, ez egy istenes könyv. Nem úgy ültem le három évvel ezelőtt az íróasztalhoz, hogy én ilyen könyvet fogok írni, de valahogy szinte minden szövegben felbukkant váratlanul valamilyen formában az isten. Ahogy a szerkesztőm, Gáll Attila fogalmazott, elég gyakran megjelenik a könyvben az úr. Hol komolyabb formában kerül említésre, hol ironikusan, igaz, a blaszfémiáig – szerintem – nem jutok el. Kedves iróniáról van szó.

Az utolsó ciklusban, amelyből a könyv címe is származik, isten már a lakásomat takarítja, Grétának hívják, olykor felbukkannak az arkangyalok is szintén elég lealacsonyító szerepben, amely a ciklus humorának fő forrása, de találkozhatunk a kocsmában italozgató Jézussal és Pilátussal is.

Az istenkeresés valóban végigvonul tehát a köteten, végül pedig egy sajátos istenkép rajzolódik ki, egy sokkal kedvesebb alak, mint az a bosszúálló isten, akit félni kell.

Az egyébként sosem volt kérdéses számomra, hogy isten valójában nő. A ciklus fő tétje természetesen a játék, illetve az, hogy hogyan és meddig lehet a magasztost a profánnal, a komoly dolgokat a legabszurdabb humorral vegyíteni úgy, hogy a végeredmény megálljon a lábán, ne hulljon darabokra. Remélem, sikerült.

Mindenesetre találtam magamnak egy szimpatikus istent, akit nem félelemből kell szeretni, már pusztán ezért is megérte. Teremtjük egymást.

– Az októberi kolozsvári Bretter-körön, amikor új kötetetedről volt szó, a nyugatosok, illetve Parti Nagy Lajos költészetével is rokonították verseid hangvételét. Mennyiben hatottak rád ezek az életművek? Megemlítenél egy vagy több költőt, aki hatott rád?

– Nincs ma olyan magyar költő, akire a nyugatosok ne hatottak volna, nagyban befolyásolták ők a költészeti anyanyelvünket. Parti Nagy Lajos is fontos volt számomra, mint ahogy Weöres, Arany, Tolnai Ottó, Shakespeare, Csehov, és sorolhatnám. A korosztályom szövegei is hatnak rám, rengeteg zene és vizuális élmény is nyomot hagy bennem és így a munkáimban is. De úgy gondolom, hogy ebből a sok forrásból mégis valami sajátot loptam össze.

– „galibát okoztak a mondataim / már zsenge gyermekkoromban” – olvasható az új kötetben, amelyben a gyerekkor motívuma is felbukkan. Iskoláskori élményeidről tárcákat is írtál. Már kiskorodban mocorgott benned, hogy majd írással szeretnél foglalkozni? Mennyire nyúlsz vissza gyerekkori élményekhez a verseidben?

– Mindenki hozott anyagból dolgozik, a személyes élményekből lehet a legőszintébb, leghitelesebb szövegeket megírni, az új könyvben néhol a kényelmetlenségig őszintén foglalkozom igen intim emlékekkel, holott nem is az emlékezés a kötet fő „profilja”. Az apafigura hiánya ilyen például – apám kisgyerekkoromban meghalt.

Egy adott ponton már csak arról érdemes beszélni, amiről végképp nem szívesen beszélünk, igyekszem ilyen tekintetben kompromisszummentesen dolgozni.

Persze nem kizárólag kellemetlen dolgokról írok, nem kell pánikba esni, pusztán arról van szó, hogy a kínos témákat sem kerülöm el. Emlékeim szerint gyerekként nem vonzott az írói pálya, akkor már inkább a zenélés, de abból nem lett semmi, úgyhogy a kreatív energiáimat később az írásba csatornáztam át.

A kötet borítója

– Az állat- és növényvilág is jelen van a költészetedben. Az egyetemen biológia szakon végeztél, úgyhogy ez irányú érdeklődésed nem meglepő. Hogy érzed, milyen irányba vitte, tágította a versírás dimenzióit az élővilággal való kapcsolatod?

– Sosem írtam például szo­nettkoszorút a rododendronokról, de kétségtelen, hogy a biológiaegyetemen szerzett tapasztalataim is hatottak az írásaimra, nem is lehet ez másképp. Egy ilyen szakmában az ember igyekszik minden rendelkezésére álló forrást kiaknázni valamiképpen,

az író életében egy érdekes zsákutca később olyan hasznos lehet a munkájában, mint a konyhában egy egzotikus fűszerkeverék. Kérdés, hogy talál-e a fűszereihez receptet és hozzávalókat.

– „alkalmazkodófélben vagyok a világhoz, bár a társadalom nem a társam” – mondja az új kötet egyik versében a „lírai én”. Ez mennyiben, miként igaz a világhoz, a társadalomhoz való kapcsolatodra?

– Csak annyira, mint bárki más esetében.

Az egyén és társadalom viszonyáról már sokan írtak, és sokan fognak még, én az említett versben csak említést teszek bizonyos dolgokról, amiket minimum disznóságnak tartok.

– Hosszú ideig dolgoztál a Krónika szerkesztőjeként, aztán a napilapos munkából a Látó irodalmi lap szerkesztőségébe vezetett az utad. Konkrétan mivel foglalkozol a vásárhelyi folyóiratnál?

– Elsősorban interjúkkal fogok foglalkozni, de természetesen bekapcsolódom itt is, ott is a munkába, ahol éppen szükséges. Emellett hamarosan egy marosvásárhelyi diákpályázat lebonyolításában is részt vesz a szerkesztőség, próza-, esszé- és líraműhelyt is tartunk majd a legjobb írások beküldőinek, én az utóbbit vállaltam. Elég izgalmas feladat, nem csináltam még hasonlót, remélem, a fiatalok nem tartják majd hiábavalónak a jelentkezést.

– Most, hogy főként az alkotói munkára összpontosítasz, hogyan látod, egy fiatal költő Erdélyben mennyire tud hosszú távon abban gondolkodni, hogy főként az írásra összpontosítson? Hogy tapasztalod, lehet-e ma Erdélyben nagyrészt az alkotásra alapozni az egzisztenciát?

– Nem lehet, bár igény volna rá. Én egy évig úgymond szabadúszó voltam, miután otthagytam a napisajtót, így tudom, milyen fojtogató érzés, amikor elfogynak az ösztöndíjak, de a számlák menetrendszerűen érkeznek továbbra is. Valahogy túléltük, az adósságokat is lehet rendezni, de az biztos, hogy a feleségem türelme nélkül nem sikerült volna átvészelni az elmúlt évet.

Az ösztöndíjak csak a létminimum fedezéséhez elégségesek, ráadásul nagyon esetlegesek, nem lehet rájuk stabil egzisztenciát alapozni.

Költségkiegészítésnek jók, ha közben van rendes munkahelyed és fizetésed, rövid időre anyagilag könnyebbé teszik az életedet, de megélni nem lehet belőlük. A kiadók nem tudnak tisztességes összegeket fizetni a kéziratokért, hiszen az állami mecenatúra az ösztöndíjrendszerbe csatornázza azt a kevés pénzt, amit a művészetre fordít, és folytathatnám.

Egy ilyen kis piacon egyébként sem tud egyszerre sok ember megélni az írásból, addig pedig hosszú és rögös út vezet. Főleg Erdélyből, hiszen

akármennyit is papolunk az egységes magyar irodalomról, Magyarországról kevesen látnak át a határon, itt meg az a kevés olvasó inkább olvassa a budapesti szerzőket, mint a srácot, akivel olykor összefutnak a boltban.

Megjegyzem, budapesti címekhez könnyebben hozzá is jutnak az erdélyi olvasók, hiszen például a kolozsvári könyvesboltoknak valamiért derogál felrakni a polcra a helyi szerzők munkáit. Arról nem is beszélve, hogy túl sok csapnivaló könyv jelenik meg, holott arra viszont nincs igény. A művészet luxus, egy luxuscikktől pedig az ember jogosan várja el a kiváló minőséget.

– A Facebookon létezik szerzői oldalad is, azonban nem posztolsz túl gyakran. Egyre gyakoribb, hogy az írók, költők szinte kényszeresen, óránként publikálnak a közösségi felületen, mintha attól félnének, hogy ha nincsenek jelen a virtuális térben, elfelejtik őket. Mit gondolsz, egy költőnek manapság mennyire „kell” jelen lennie a közösségi médiában? Vajon magához tudja csalogatni a virtuális térből a potenciális könyvvásárlókat?

– Sajnos jelen kell lennie, mert aki nincs jelen a közösségi médiában, az nem létezik. A gombosszegi remetének is nevezett Nádas Péternek is van hivatalos Facebook-oldala, még ha nem is ő maga kezeli. Ilyen iszonyatos információáramlás mellett, ami ma tapasztalható, csak akkor jegyeznek meg valakit az emberek, ha orrba-szájba az ő nevét és képét kapják. Van, akinek kiválóan megy az önreklám, tőlem sajnos távol áll, bár igyekszem azért legalább a fontosabb dolgaimat láthatóvá tenni a szerzői oldalamon.

Hogy mások milyen gyakorisággal posztolgatnak, az ő dolguk, az ő idejük megy rá és az ő hitelük, ha hülyeségekkel traktálják az olvasóikat. Engem inkább a kötelező politikai és közéleti állásfoglalások zavarnak, amelyek egyre jellemzőbbek az írókra is, és amelyek egyértelműen csak a népszerűségi versenyt szolgálják.

A közösségi oldalak személytelensége, a képernyő mögül történő posztolgatás egyre inkább átalakítja a kommunikációnkat. Az azonnali véleménynyilvánítás lehetősége sokszor nem engedi, hogy kellőképpen átgondolja az ember, mit is akar mondani, arról nem is beszélve, hogy sokszor hallgatni arany. Indokolt esetben természetesen a megfelelő állásfoglalás is fontos, de egy írónak elsősorban az a dolga, hogy létrehozza a műveit.

Varga László Edgár

1985-ben született Margittán. Székelyhídon nőtt fel, majd biológia szakos egyetemi diplomát szerzett Kolozsváron, ahol jelenleg is él. Tanulmányai befejeztével a sajtóban helyezkedett el, kilenc évig volt a Krónika munkatársa, előbb tördelőszerkesztőként, majd a kultúra rovat szerkesztőjeként dolgozott. Jelenleg a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője. 

Első kötete 2014-ben jelent meg Cseréptavasz címmel, és az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány debütdíját, valamint a Méhes György-debütdíjat nyerte el. Második, bejárónőm: isten című verseskönyvét első alkalommal november 17-én 16 órától mutatják be a marosvásárhelyi G. Caféban a helyi könyvvásár keretében.
Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS