Terhek és remények

A magyar válogatott a 2004-es athéni olimpia döntőjében aratott siker óta zsinórban hatodik fináléját vesztette el Berlinben, a Világliga döntőjében – ebből ötször a szerbek ellen maradt alul. Tényleg ennyire egyértelműen jobbak a szerbek? Mert a számok erről beszélnek.

A számok nem hazudnak. A 2005-ös montreali vb-döntőben úgy gondoltuk, jobban játszottunk a szerbek ellen, nyerhettünk volna. Egy hónappal később elfogadható volt a Világliga-vereség, hiszen tartalékcsapattal voltunk Belgrádban, 2006-ban, a budapesti Világkupa fináléjában viszont nagyon rosszul játszottunk. Azt a vereséget is elfogadtuk, de még mindig úgy gondoltuk, visszavágunk a belgrádi Eb-n. Ott az utolsó negyedben két emberelőnyt kihagytunk, a szerbek pedig egyet belőttek, így megint alulmaradtunk, majd jött a berlini vereség. Aki ennyiszer kap ki, az gyengébb, ezt el kell fogadni.

Ebben a tudatban dolgoznak tovább?

Az, hogy ma a magyar vízilabda-válogatott gyengébb a szerbnél, vagy az idei vb-döntőben gyengébb volt a horvátnál, nagyon fáj. Nem tudom, van-e ennél jobb magyar vízilabda-válogatott. Az én legjobb válogatottam ez. Tudni kell, hogy ugyanezek a játékosok klubszinten nem veszítenek el döntőket, mert el sem jutnak odáig. El kell fogadnunk, hogy ma a magyar válogatott nem a legjobb a világon, hanem a legjobb háromban van, mert mindig érmet nyer. Ez három éve nem arany.

Csak játékbeli hiányosságok, például az emberelőnyök rossz kihasználása miatt kapott ki Berlinben a magyar csapat, vagy valóban létezik a „szerb mumus szindróma”, amely a fejekben dolgozik?

A mumus elég erős szó. Addig, amíg jól játszottunk és vezettünk, nem volt probléma. Amikor a szerbek fordítottak, és meglibbent a szemünk előtt a vereség lehetősége, néhány játékos elvesztette az önbizalmát, ezzel magyarázható a rossz emberelőny kihasználás. Hozzá tartozik, hogy nagyon hiányzott a döntőben Varga Dénes és Biros Péter játéka, de így is jól kezdtünk, ezért fájó a visszaesés.

Nyomasztóbb a szerbektől újra kikapni, mintha mondjuk a horvátoktól, vagy a németektől szenvedtek volna vereséget?

A vereség, az vereség, nem rosszabb a szerbektől kikapni, mint mástól. Sajnos példa erre a horvátok elleni vb-döntő. Azóta legyőztük már őket, de még mindig fáj a melbourne-i vereség.

Érzi azt egy ilyen kudarc után, hogy a tanítványok megkétszerezett erővel vetik magukat ismét munkába, él még bennük ennyi vereség után is a bosszúvágy?

Egyetlen reményünk, hogy bízzunk az elvégzett munka eredményében. Annyiban kell javulnunk, hogy többet ne bizonytalanodjunk el egy nagyon fontos mérkőzés alatt. Sajnos általában véve a magyar vízilabdázás már nem sugározza azt az erőt, hogy egyértelműen mi vagyunk a legjobbak, mindenkit legyőzhetünk. Ez az elképzelés az elmúlt három évben csak gondolatban volt így, gyakorlatban nem, ennek ellenére mindent megteszünk, hogy végre visszavágjunk.

Mi biztathat arra, hogy a 2008-as pekingi olimpián más lesz a helyzet?

Egyedül a játékosok elkeseredettsége vihet előre. Ha a keret mindegyik tagja elkeseredett attól, hogy jó formában, jól kezdve újból elvesztettünk egy döntőt a szerbek ellen, és ez az elkeseredettség mély önvizsgálatra ad okot, akkor bizakodhatunk Peking előtt.

Páva Adorján

Ha a 2005-ös belgrádi Világliga-döntőt nem vesszük számításba – hiszen akkor a magyar csapat színe-java hiányzott –, azóta három finálét is csupán egy-egy góllal nyertek, úgy, hogy akár fordítva is történhetett volna. Berlinben azonban simán győztek hárommal. Ön miben látja a különbséget?

Főleg abban, hogy a magyarokon egyre nagyobb a teher, ha velünk játszanak. Amikor átvettük a vezetést, és nem tudták azt azonnal visszaszerezni, begörcsöltek. Nekünk viszont ez volt az első felszabadult légkörű meccsünk, amióta megalakult az önálló szerb válogatott. Mi ugyanis csak azért indultunk el a Világligában, hogy megszerezzük az olimpiai kvalifikációt, és ez sikerült is. A magyarok ellen azzal álltunk oda, hogy velünk már semmi rossz nem történhet. Ők viszont addig végigvertek mindenkit, nagy volt rajtuk a nyomás, hogy most már végre ellenünk is nyerjenek.

A magyarok tagadják, hogy szerbfóbiájuk lenne. Önöknek a Kemény-csapat sikersorozata idején, főleg a 2004-es olimpiai döntő után volt magyarfóbiájuk?

Ha volt, akkor joggal volt, mert Athénban úgy kaptunk ki, hogy az utolsó negyed előtt 7-5-re vezettünk. De én a korosztályos válogatottaknál dolgoztam, és az 1985–87-es generációval mindig mindenkit legyőztünk, ezek a fiúk ezt az emléket hozták magukkal a nagyok közé is. Az idősebbek a mérkőzések előtt azt mondták, istenem, a magyarokkal játszunk, a fiatalok meg azt felelték erre: na és, őket is meg szoktuk verni.

Hasonló váltás ment végbe 1997–98-ban magyar–olasz viszonylatban is, csak akkor éppen a magyarok javára. Csupán lelki, mentális okokkal magyarázza a hároméves sorozatot és a mostanra háromgólosra nőtt különbséget?

Tudom, a magyaroknál is sok volt a sérült, de nálunk is hiányzott Sefik, Vujaszinovics, Ikodinovics. Csakhogy akiket én a helyükre küldtem, azok elvállalták ugyanazt, mint ők, és nem is hibáztak többet náluk. A Partizan Belgrádnál erre nevelünk mindenkit – a klub kilenc kerettagot ad a válogatottba. Kemény Dénes ebből a szempontból nehezebb helyzetben van. Ezzel egyértelműen előnybe kerültünk, és a fizikai fölényünk is vitathatatlan.

Kijelenthetjük, hogy Szerbia és Magyarország a mezőny előtt jár, amikor Horvátország a világbajnok? Ráadásul úgy, hogy alaposan elintézte Szerbiát a melbourne-i elődöntőben?

Akkor mi játszottunk ugyanazzal a teherrel, mint most a magyarok ellenünk. A horvátokkal érthető okokból különleges hangulatú mérkőzést vívtunk, és mindenki elvárta tőlünk a sikert. De hogy a döntőben a magyarok nem győzték le őket, azt már csak saját maguknak köszönhetik. Ezért nemcsak azt mondom, hogy Magyarország és Szerbia kimagaslik a vetélytársak közül, hanem azt is hozzáteszem, hogy szerintem Montenegró a harmadik. Ezt persze még bizonyítania kell.

Ha az olimpiákra gondolunk, Sydneyben és Athénban is kikaptak a magyaroktól. Az olimpia légköre semmihez sem hasonlítható. Megtörténhet, hogy Pekingben a szerbeken lesz nagyobb teher?

Jelentős nyomás alatt kell majd játszanunk, mert az athéni utolsó negyedért az egész ország elégtételt követel. De ha a pólósaimnak is ez jár majd a fejükben, akkor biztosan kikapunk. Az én feladatom ezért az, hogy ezt megakadályozzam, és ha Pekingben szerb–magyar döntőt rendeznek, garantálom önnek: olimpiai bajnokok leszünk.

Ballai Attila (Magyar Nemzet)