Szmájlivilág karikatúrája

Ez máris jelzi: nem hagyományos feldolgozással állunk szemben, William Shakespeare egyik legnépszerűbb vígjátékának cselekménye a mába helyeződött. Ennek részeként a modern kor kulturális és vizuális elemei lépten-nyomon felbukkannak a darab során: a szereplők mai ruhákban lépnek színpadra – jellemző módon rikító színű, a kilencvenes években „menedzseröltönynek” elkeresztelt szerelésben, a szövegbe, Arany László 1866-os fordításába pedig Bodolay Géza rendező – a kecskeméti Katona József Színház igazgató-rendezője – mai nyelvi elemeket, szlenget is beékelt.

Mindezek nyomán természetes, hogy maga a színpadkép sem középkori miliőt jelenít meg – igaz, ezt az illúziót a helyszín miatt nehéz is lenne fölkelteni a nézőben. A színház 108 éves épületében ugyanis jelenleg felújítási munkálatok zajlanak, így a Szigligeti Társulat vándorolni kényszerül: a mostani bemutatónak a Szakszervezetek Művelődési Házának előadóterme biztosít helyszínt. Mira János díszlettervező pedig kitűnő érzékkel teszi az előadás részévé a kissé kopottas, szocreál terembelsőt, maguk a színpadon megjelenő, minimalista díszletek is hasonlóan tagolt, tömbös szerkezetűvé alakítják a teret – anélkül, hogy igazából elhatárolnák egymástól a különböző helyszíneket.

A darab a mai környezetbe helyezve pedig túllép egy egyszerű, tévedéseken alapuló vígjátékon. A történet bizonyára sokak számára ismerős: Efézusban foglyul ejtik az ellenséges Szirakúzából érkezett Égeont (Dobos Imre), és a törvényeknek megfelelően halálra ítélik. Égeon elmeséli Szolinusznak, a város hercegének (Ács Tibor), hogy fiát keresi, valamint annak szolgáját, akik két ikerpár tagjai, és akik sok évvel azelőtt egy hajótörés nyomán tűntek el. Szolinusz kegyet gyakorol: ha estig talál valakit, aki kifizeti érte a váltságdíjat, szabadon engedi. Ekkor érkezik a városba Égeon fia, a Szirakúzai Antifólusz (Kardos M. Róbert) szolgájával, Drómióval (Dimény Levente), akik szintén testvéreik után kutatnak. Nem is sejtik, hogy jó helyen járnak: a város polgára a két idegennel azonos nevű úr és szolgája, akik megszólalásig hasonlítanak a jövevényekre – ami számos, a helyzetkomikumra épülő, vidám jelenetet szül, hiszen még az Efézusi Antifólusz felesége (Fodor Réka) is összetéveszti férjét annak ikertestvérével.

A rendező által a történetbe ékelt gegek ugyanakkor a mai, marketingen, reklámon és médián alapuló, felszínes „szmájlivilág” karikatúrájává avatják a darabot. A nyitányban fekete ruhás kommandósok gyakorlatuk részeként megkoszorúzzák az egyébként mindvégig a színpadon látható Shakespeare-portrét, a rutinszerű koszorúzást pedig a zárásig több szereplő is megismétli, ezzel tartva görbe tükröt a kultúrát egyszerű üzletnek tekintő, illetve a művészet pártolását az ilyen jellegű rendezvényekkel letudó kortársak elé. A sekélyes média is pellengérre kerül a színen kezükben újsággal időről időre keresztüllejtő, a rendező által eltévedt hattyúknak keresztelt táncoslányok, illetve a narrátorként és ördögűzőként is megjelenő Dr. Lecsípközi révén.

Az eredeti megközelítésben tálalt darab a színészek játéka nyomán válik igazán élővé, igaz, a komédia jellege nem követeli meg drámai jellemfejlődések, belső tusák megjelenítését. A kettős szerepben látható Kardos M. Róbert és Dimény Levente azonban emellett is hozzájárul ahhoz, hogy a darab a kisebb döccenők ellenére is pörögjön. Így aztán öszszegzésként elmondható: a Szigligeti Társulat idei évadbeli utolsó bemutatója nem csupán azért felüdítő, mert habkönnyű vígjátékként ismert darabbal várja a nézőt.