A kommunizmus éveit idézik fel a kovásznai fotós munkái
Fotó: Bede Kincső (a TOBE Galéria jóvoltából)
Bede Kincső fényképész, filmes még csak a húszas éveiben jár, de nevét már jól ismerik Európa art-vásárain. A Három színt ismerek a világon című fotósorozata, mely a romániai kommunizmus groteszk világát mutatja be, egy csapásra ismertté tette. A kovásznai születésű alkotó néhány fényképe jelenleg az Ecsetgyár és a MAGMA Contemporary közreműködésével a kolozsvári Tranzit-házban, FuturePerfect #5 kiállítás keretein belül tekinthető meg. Alkotásról, inspirációról és terveiről is beszélgettünk.
2021. november 07., 22:302021. november 07., 22:30
2021. november 07., 22:312021. november 07., 22:31
– Hogyan kezdtél el fotózni? Köze van ahhoz, hogy filmes tanulmányokat folytattál?
– A fotózás nagyon rég jelen van az életemben. Volt egy unokanővérem, akit gyerekként mindig szerettem utánozni. Nagyon tetszett az, ahogy viselkedett, ahogy hordta a haját, amilyen zenét hallgatott. Volt egy olyan szokása, hogy mindig fotózta a barátnőjét meg saját magát. Én is, hozzá hasonlóan, a barátnőimet fotóztam, magamat, aztán meg macskákat. Mindig bennem volt az a gondolat, hogy igenis fontos fényképeket készíteni.
Abban az időben inkább a film világa érdekelt. A fotó arra volt jó, hogy dokumentáljam, ami körülvesz: jegyzetszerűen fotóztam, megragadtak érzések, emberek. Sokan mondták, hogy kiválóak a képeim, de én soha nem tartottam őket jóknak. Azt éreztem, hogy ez valami édeskevés ahhoz képest, ami tényleg bennem van, vagy amit meg tudnék mutatni.
Fotó: Bede Kincső (a TOBE Galéria jóvoltából)
– Annak ellenére, hogy a film felé kanyarodtál, most mégis fotózol.
– Lediplomáztam Kolozsváron, majd felvételiztem a budapesti Színház- és Filművészeti Egyetemre (SZFE) filmrendező szakra. A felkészülés nagyon intenzív folyamat volt, életemben először azt éreztem, hogy minőségi figyelmet kap az, amit csinálok. Olyan alkotókkal beszélgettem, akik szakmai berkekben elismertek, akik inspiráltak.
Az első év nehéz volt. Idegesítő, amikor valamit csinálsz, és azt mondják rá, hogy könnyű szép képeket csinálni, de nehéz jó képeket csinálni, vagy ezt már láttuk. Egyébként elég gyorsan fejlődött a vizuális érzékenységem, mert nagyon sok képet néztem, sokat foglalkoztam fotótörténettel. Emlékszem, a legnehezebb az volt, amikor 15 új fotómból megkérdezte a tanár, hogy szerintem melyik a jó munka, és én nem arra mutattam rá, amelyik jó volt. A jót felismerni nehéz folyamat volt.
– Összességében úgy érzed, hogy sokat adott neked az egyetem?
– Nagyon hálás vagyok, azt kaptam meg, amire épp szükségem volt. Olyan hozzáállást, figyelmet, közeget, akik előtt kibontakozhattam és formálódhattam.
Fotó: Bede Kincső (a TOBE Galéria jóvoltából)
– Az egyetem megadta neked az alapot, majd a Három színt ismerek a világon című sorozatod meghozta a sikert és a hírnevet is. Mesélnél erről a sorozatról?
– Elsőéven készítettem egy anyagot a nagyszüleimről, viszont azt akkor le is zártam. Diplomamunka előtt hazamentem nyáron Kovásznára, és nagyon sokat fotóztam. Élveztem, imádtam, átéltem a képkészítés örömét.
Amikor a diplomamunkához meg kellett jelölni a témát, akkor fogalmaztam meg, hogy a romániai kommunizmus vizuális emlékezetével foglalkozom egy család történetén keresztül. Így kezdődött az egész. Azután komolyabban figyeltem, hogy mi történik, nagyon sokat beszélgettem emberekkel, gyűjtöttem az anyagokat. A képkészítéssel párhuzamosan rengeteget olvastam, filmeket néztem, kiállításokat látogattam. Miután elkezdtem alaposabban megismerni a témát, másképp viszonyultam a szüleimhez is.
Fotó: Bede Kincső (a TOBE Galéria jóvoltából)
– A szüleid miként értékelték, hogy ezzel a témával foglalkozol?
– Kettős volt. Volt, amikor azt éreztem, hogy nagyon jólesik nekik, hogy érdeklődöm, illetve hogy beszélhetnek róla. Viszont volt olyan is, amikor úgy tűnt, feszegetem a határokat. Épp ez a tragédiája az egésznek, hogy távolság, nagy fal van a két generáció között, amit a közösen meg nem élt történelmi tapasztalat határoz meg.
Erre kellett rájönnöm, vagy legalábbis kimondanom. Nagyon sokrétű ez az anyag. Személyes is, de van egy sajátos esztétikája a korszaknak, a témának is. Felhasználtam például azt, ahogyan a Szekuritáté emberei fotóztak, szembevakuzva, leleplezve.
– A képeid jelen voltak Párizsban a világ legnagyobb fotográfiai vásárán, a Paris Photon. Hogy viszonyult ehhez a témához a külföldi közönség, mennyire jön át egy idegennek a képek mondanivalója?
– Szerintem elsősorban a vonzó képek vizuálisan izgalmasak, érdekesek. Csak utána kezdi el nézni az ember, hogy ez miről is szól.
Azt érzem, ha beszélek, az emberek talán közelebb kerülnek a képeimhez, illetve hiszek abban, hogy művészetnek szerepe van a társadalom gyógyulásában.
Fotó: Bede Kincső (a TOBE Galéria jóvoltából)
– Hogyan születnek meg, hogyan készülnek a képeid?
– Általában mielőtt elkészül egy kép, a fejemben százszor megcsinálom. Elképzelem elalvás előtt. Meg gyakran jegyzetelek is. Néha meg vannak álmaim, és ha felébredek, gyorsan leírom, nehogy elfelejtsem. A tudatalatti ilyen formában is dolgozik, ez is fontos számomra. Másfelől nagyon sokat alakulnak a fotóim az alkotás folyamatában.
– Az eddigi sikereid közül mire vagy a legbüszkébb?
– Nagyon jó érzés, kiállítani, látni hogy az embereket érdekli, amit csinálok. Nem érzem egyébként a külföldi kiállításokat nagyobb sikernek, mint az itthoni bemutatókat. Felemelő, amikor azt látom, hogy valakinek tetszenek a képeim. Nemrég Amszterdamban is kiállítottam, az volt a legjobb érzés, amikor valaki megállt a képem előtt, és hosszasan nézte. Amikor olyan valaki tud kapcsolódni a képeimhez, aki számára nem ismerős a téma.
– Mik a jövőbeli terveid?
– Ezt a témát most lezártam, de vannak, amik még nagyon érdekelnek. Ezenkívül a sorozatra, kiállításokra, interjúkra koncentrálok.
– Meg lehet élni a fotózásból, a fotóművészetből?
– Művészként megélni mindenki számára kihívás. Én leszerződtem egy budapesti galériával, a TOBE Galleryvel. Adtam már el munkáimat, sőt magángyűjteményekbe is kerültek fotóim, de azért még félek kimondani azt, hogy csak művészetből élek meg.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
A Bukaresti Liszt Intézet idén immár 22. alkalommal rendezte meg a Magyar Zene Fesztivált, amely különleges találkozási pont a magyar zeneművészet és a román közönség számára.
A magyar irodalom közösségformáló szerepéről, az erdélyi kulturális örökség megőrzéséről és a múltfeltárás fontosságáról is szó esett a Méhes György – Nagy Elek Alapítvány kolozsvári díjátadó gáláján.
A főként befogadó színházként működő, de azért évente egy-két saját produkciót is bemutató kamaraszínház összesen tíz nagyszínpadi és nyolc stúdióelőadást kínál a bérleteseknek: már a jövő héten egyet-egyet.
A rossz emlékű Funar-korszakot és egy közismert hollywoodi filmes figurát idéz meg ironokusan a kolozsvbári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) idei plakátja.
Pongrác, Szervác és Bonifác napjaihoz – május 12., 13. és 14. – a magyar néphagyományban számos időjárással kapcsolatos megfigyelés és hiedelem kapcsolódik.
Roman Gutek lengyel forgalmazó, producer és jelentős filmszemlék szervezője kapja elsőként az idén létrehozott Janovics Jenő-díjat a kolozsvári Transilvania nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF).
A 2026 májusára tervezett, VI. UNSCENE – Művészeti Egyetemek Fesztiválja idén elmarad – jelentette be hétfőn a Facebook-oldalán a Csíki Játékszín.
Nemes László Árva című játékfilmjét is vetítik a június 12. és 21. között tartandó kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF). Az alkotást az amerikai Film Independenttel kötött partnerség keretében mutatják be.
Barátom, a vámpír – ez a címe a családi előadásnak, amelyet a Csiky Gergely Állami Magyar Színház a magyarországi MárkusZínház független bábos műhelyével együtt mutat be.
„Kérem, szánjanak több pénzt a kultúrára!” – zárta rövid köszönőbeszédét Tompa Eszter, aki a 20. alkalommal megszervezett gálán átvette élete első Gopo-díját, a Kontinental '25 című alkotás főszerepéért.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!