Saját Erdély-képét mutatná be Bede Kincső: a kovásznai fotós alkotásain a kommunizmus groteszk világa látható

Abban az időben inkább a film világa érdekelt. A fotó arra volt jó, hogy dokumentáljam, ami körülvesz: jegyzetszerűen fotóztam, megragadtak érzések, emberek. Sokan mondták, hogy kiválóak a képeim, de én soha nem tartottam őket jóknak. Azt éreztem, hogy ez valami édeskevés ahhoz képest, ami tényleg bennem van, vagy amit meg tudnék mutatni.

Az első év nehéz volt. Idegesítő, amikor valamit csinálsz, és azt mondják rá, hogy könnyű szép képeket csinálni, de nehéz jó képeket csinálni, vagy ezt már láttuk. Egyébként elég gyorsan fejlődött a vizuális érzékenységem, mert nagyon sok képet néztem, sokat foglalkoztam fotótörténettel. Emlékszem, a legnehezebb az volt, amikor 15 új fotómból megkérdezte a tanár, hogy szerintem melyik a jó munka, és én nem arra mutattam rá, amelyik jó volt. A jót felismerni nehéz folyamat volt.

– Összességében úgy érzed, hogy sokat adott neked az egyetem?

– Nagyon hálás vagyok, azt kaptam meg, amire épp szükségem volt. Olyan hozzáállást, figyelmet, közeget, akik előtt kibontakozhattam és formálódhattam.

Amikor a diplomamunkához meg kellett jelölni a témát, akkor fogalmaztam meg, hogy a romániai kommunizmus vizuális emlékezetével foglalkozom egy család történetén keresztül. Így kezdődött az egész. Azután komolyabban figyeltem, hogy mi történik, nagyon sokat beszélgettem emberekkel, gyűjtöttem az anyagokat. A képkészítéssel párhuzamosan rengeteget olvastam, filmeket néztem, kiállításokat látogattam. Miután elkezdtem alaposabban megismerni a témát, másképp viszonyultam a szüleimhez is.

Erre kellett rájönnöm, vagy legalábbis kimondanom. Nagyon sokrétű ez az anyag. Személyes is, de van egy sajátos esztétikája a korszaknak, a témának is. Felhasználtam például azt, ahogyan a Szekuritáté emberei fotóztak, szembevakuzva, leleplezve.

– A képeid jelen voltak Párizsban a világ legnagyobb fotográfiai vásárán, a Paris Photon. Hogy viszonyult ehhez a témához a külföldi közönség, mennyire jön át egy idegennek a képek mondanivalója?

– Szerintem elsősorban a vonzó képek vizuálisan izgalmasak, érdekesek. Csak utána kezdi el nézni az ember, hogy ez miről is szól.

Azt érzem, ha beszélek, az emberek talán közelebb kerülnek a képeimhez, illetve hiszek abban, hogy művészetnek szerepe van a társadalom gyógyulásában.

– Az eddigi sikereid közül mire vagy a legbüszkébb?

– Nagyon jó érzés, kiállítani, látni hogy az embereket érdekli, amit csinálok. Nem érzem egyébként a külföldi kiállításokat nagyobb sikernek, mint az itthoni bemutatókat. Felemelő, amikor azt látom, hogy valakinek tetszenek a képeim. Nemrég Amszterdamban is kiállítottam, az volt a legjobb érzés, amikor valaki megállt a képem előtt, és hosszasan nézte. Amikor olyan valaki tud kapcsolódni a képeimhez, aki számára nem ismerős a téma.

– Mik a jövőbeli terveid?

– Ezt a témát most lezártam, de vannak, amik még nagyon érdekelnek. Ezenkívül a sorozatra, kiállításokra, interjúkra koncentrálok.

– Meg lehet élni a fotózásból, a fotóművészetből?

– Művészként megélni mindenki számára kihívás. Én leszerződtem egy budapesti galériával, a TOBE Galleryvel. Adtam már el munkáimat, sőt magángyűjteményekbe is kerültek fotóim, de azért még félek kimondani azt, hogy csak művészetből élek meg.