Népzene skanzenen kívül

Talán egy nép zenéjét sem ismerik annyian, mint az írekét. Mi a magyarázata ennek a népszerűségnek?

Nagyon bonyolult ez a kérdés: egyrészt azért, mert hallgatható, dallamos énekeik vannak, másrészt meg azért, mert az ötvenes években az Amerikai Egyesült Államokban elkezdték felújítani az óhaza zenéjét. Akkoriban többen voltak írek Amerikában, mint otthon, mintegy 30–40 millióan, és erre a muzsikára édes-búsan tudtak nosztalgiázni. Ezt a nosztalgiát a sörcégek megfejelték: reklámozni kezdték vele az italaikat. Igazán népszerű a kocsmazene lett, ami elkezdte maga után húzni mindazt, ami Írországban még a zenéhez tartozott. Részben a reklámfolyamatnak, részben az Írországban játszódó amerikai filmeknek köszönhetően a kilencvenes években újabb hullám jött, akkor kelta zeneként adták el az ír zenét. Mostanra már nagy maszszává dagadt az úgynevezett kelta zene, Enyával kezdődik, és a U2-ig terjed. Ezek a szintetizátorfüggönyökkel aláfestett, nagyon visszhangosított ír dallamok meghódították a világot.

Van-e köze a sikernek a kelta misztikához?

Minden századvégen a 18. század óta fogékonyság alakul ki eziránt az emberekben. Bombasztikus közhelynek számít, hogy a kelták – akik ott élnek a világ végén, valamiféle ködös hangulatban – jól tudják, mit kell ilyenkor tenni. Ezt mesékkel, legendákkal, édesbús dallamokkal jól el lehetett adni a világnak. 2004-ben az 5 millió lakosú Írország a nyári két és fél hónap alatt 6 millió embert látott vendégül. 70 százalékuk ír zenét akart hallgatni, és Michael Flatley lábát akarta nézni.

Ma már Magyarországon is sok ír tánccsoport van, és az ír zenére szakosodott együttesek többsége show-jellegű koncerteket tart. Miért visszafogottabb a Bran, és milyen úton jár?

Tulajdonképpen rekonstruált középkori ír zenét játszunk. Számomra ez a mesékhez tartozik, mert mesekutató vagyok, középkori szövegekkel foglalkozom. Azért is tanultam meg aktívan zenélni, mert kiderült, hogy a középkori ír szövegek mindig zenével együtt hangzottak el. Erős ritmikájú szövegek ezek, látni még a legprózaibb műveken is, hogy zene szólt mögötte. A történet egyes részeiben az érzelmi magaslatokat, a szerelem érkezését vagy a halált nem tudták szöveggel kifejezni, és ekkor kezdett játszani a zenész, a hárfás. Amikor pedig szövegtől függetlenül kezdték játszani a dalokat az angol középosztálynak, akkor a cím, a dallam alapján a közönség tudta, hogy melyik történethez tartozott ez a muzsika. Ez a hagyomány ma is élő. Másfél évig voltam kinn Írországban ösztöndíjasként, és mesterektől tanultam meg a díszítésmódot. Írországban nem kell felkutatni a népzenét, mert nem skanzenben él, mindenhol ezt játsszák. Nem tudnak kottát olvasni, hanem hallás után tanulnak. Ha az ember kimegy, látja, hogy másképp gondolkodnak a zenéről, mint ahogyan mi.

A magyar népzenét sem kottából tanulják. Miben gondolkodnak másképp az írek?

Írországban élnek a tinkerek – ez vándoréletmódot folytató, nem cigány népcsoport. Tőlük gyűjtöttek a 70-es években gyönyörű, óstílusú dalokat, amelyek egy része ismerősen csengett a kutatók fülének. Időbe tellett, amíg rájöttek, hogy három-négy Beatles-nóta is volt köztük, amit a régi stílusban énekeltek. A táncházmozgalom szerintem ezt nem fogadja el, azt mondják, hogy ahogy Neti Sanyi bácsi játszotta, úgy kell játszani most is. Ezzel szemben Bartók népzenében tudott gondolkodni, és a művei között van, ami népzene, még akkor is, ha az ortodox felfogás szerint műzenének számít.

A sepsiszentgyörgyi koncerten a Boldogasszony anyánk dallamához hasonlította az egyik ír dallamot. Van még ilyen felfedezése?

Ez az első, amivel találkoztam. Sebestyén Márta szokta mondani, hogy vannak nagyon hasonló dallamaink, és én ezt azzal magyarázom, hogy a barokk zene az utolsó, ami még egész Európában névtelenül terjedt, a falusi zenészek ugyanúgy játszották, mint az udvari muzsikusok. A romantika másfajta zenei közéletet hozott, és azt hiszem, az azonosságok annak tudhatók be, hogy a közkedvelt barokk dallamok főleg a peremeken maradtak fenn. Sokkal egységesebb volt a középkori Európa kultúrája, mint feltételeznénk. Azt gondoljuk a tévé meg a rádió korában, hogy akkor nem tudtak egymásról az emberek, de akkor is jártak a világban, vitték a zenét mindenfelé.

A koncerteken le is szokta fordítani a közönségnek a középkori szövegeket. A történetek néha ismerősnek tűnnek a magyar balladákból.

Ugyanazok voltak a problémáik, mint nekünk: nem szeret a lány, elvették a földemet, eltiltották a lányt – ezek mélyen emberi fájdalmak. De ők valahogy másképp közelítenek hozzá. Nálunk is vannak szép, hosszú balladák, az írek viszont szeretik túlbeszélni a dolgokat. A magyar balladák hihetetlenül sűrűek, ember legyen a talpán, aki megérti egyik-másik tartalmát. Írországban hosszan-hosszan mesélik, és minden kiderül, az is, hogyan köszönt a fiú a lánynak, vagy milyen lovon jött. Nyelvhasználat szempontjából azonban van hasonlóság, az írek egyes szóképei könnyebben fordíthatók magyarra, mint angolra. Mindkét nép szereti a nyelvben a túlburjánzást.

Mennyire ismerik egymás kultúráját?

Jó lenne, ha Magyarországon vagy Erdélyben is behatóan foglalkoznának az ír nyelvvel és kultúrával, keltológiával, azonban nálunk sincs ilyen egyetemi tanszék, mint ahogyan ott sincs magyar. Sokat lehetne tanulni tőlük, hiszen az írek már a 6. században a saját nyelvükön írtak. Magas fokon művelték a nyelvet, a filik meg a druidák iskolákban tanulták, hogyan kell továbbörökíteni a szövegeket. Semmit nem írtak le, és később, mikor megjelent az írásbeliség, akkor is megmaradtak azok az iskolák, ahol versben tanították a világról szóló tudást. Azok a szövegek, amelyeket mesélni szoktam, a világról szóló tudás szövegei, csak mi meseként hallgatjuk őket.

fotó: bran.hu