„Nem a sok szóval tanítunk”

A Romániai Magyar Dalosszövetség újjáalapítóját, a kolozsvári zeneiskola nyugalmazott igazgatóját nemrég Csokonai Vitéz Mihály Alkotói Díjjal tüntették ki Budapesten. A hatvan éve oktató zenepedagógus ma is vállal órákat – munkájáról, terveiről az iskolában kérdeztük.

– A hivatásos és a műkedvelő zenében egyaránt otthon van, tanárként, karvezetőként, közösségépítőként. Melyik terület jelent nagyobb kihívást?
– Nem ismerek mást, csak jó zenét és rossz zenét – csak jó előadást és rossz előadást. Ezt a jót vagy rosszat nyújthatja számomra képzett zenész, de a magát öntevékenynek nevező amatőr együttes is. A muzsikus önmagával és a közönséggel szemben igényes legyen. Éppen ezért számomra a legfontosabb a tanítás. A gondviselés minden nemzetnek feladatokat adott, amelyeket meg kell oldania. De ezen belül az egyénnek is ad egy sajátságos feladatot, amit ha nem old meg, nem tud beolvadni a nagy egészbe. A tanítás a tanár részéről energiaveszteséget jelent, de ezt az energiát idővel visszakapja a tanítványoktól. Nagy boldogság, ha az ember látja a tanítványain, hogy igyekeznek, és felnőve túlhaladták azt, amit a tanár nekik fiatalkorukban adott. Ezért nem tudok különbséget tenni a képzett és az amatőr zenész között.
– Bartók Béla és Kodály Zoltán örökségének folytatását vállalta fel. Hogyan fogadták ezt a törekvését Kolozsváron, illetve vidéki közösségekben?
– Valamikor a harmincas években találkoztam először Bartók zenéjével Aradon, amikor kiváló zenetanárnőm, Medveczky Margit elém tette Bartók hegedűduóit. Később Kolozsváron találkoztam több kiváló zenésszel, akik Bartókot személyesen is ismerték – Nagy István hegedűművészszel, karmesterrel, a folklorista Jagamas Jánossal. Amikor Bartók egynemű kórusait a zeneiskola leánykórusának tanítottam, eljöttek a próbákra, utána pedig megbeszéltük mindazt, ami az előadásból kimaradt, és meghallgattuk még egyszer a felvételeket. Kodállyal csak leveleztem, nem ismertem, sajnos: akkor nem tudtam az országból odasétálni, és megismerkedni vele, de olyan partitúrákat is kaptam tőle, amit másképp nem tudtam volna beszerezni. Ilyen volt a Kádár Kata, a Hegyi éjszakák partitúrája vagy több egynemű kórusa. A zeneiskolában Bartókot és Kodályt is énekeltünk, a román ajkú gyermekek is megtanulhatták mindkét művész munkáit. A tordaszentlászlóiakkal más a helyzet, ők ezeket a népdalokat az anyától, nagyanyától, dédanyától tanulták meg, és ezt zenei anyanyelvüknek tekintik. Nem okozott gondot Kodály, Bartók, Bárdos művészetének oktatása, mert ők magukkal hozták a zenei anyanyelvet.
– Van-e utánpótlás, van-e, aki ekkora intenzitással vezetné tovább a kórusmozgalmat?
– Az intenzitás mindig attól függ, hogy ki mit érez magában. Van, aki úgy indul el az életre, hogy már kiskorában megunta, amit csinálnia kellene. Én boldog ember vagyok, mert egy életen keresztül mindig azt tehettem, amit szerettem. A családom – a gyerekeim, a feleségem – is támogatott, hogy az életemet ennek szentelhessem. A zeneiskola mellett a filharmóniában is dolgoztam művészeti titkárként, többször vezényeltem is, akárcsak a magyar operában. Ami az utánpótlást illeti, biztosan lesz, aki felvállalja. A nevelés, a tanítás, a példaadás az, amit minden pedagógusnak adnia kell. Mert nem a sok szóval tanítunk, hanem példaadással.
– Milyen tervei vannak az idei évre?
– Kodály Zoltán „százéves terve” az volt, hogy az elemi és középiskolákban minden ember elsajátíthassa a zeneolvasást. Azt írta, reméli, hogy a 2000-es évekre már mindenki tud zenét olvasni. Sajnos, ez nem sikerült. 2006-ot írunk, de nem tudom, ki az, aki elé nyugodtan odatehetünk egy kottát, hogy szolmizálja. Idén szeretnék tovább dolgozni a tordaszentlászlóiakkal, hogyha vállalják teljes erőbedobással azt a munkát, amit elkezdtem velük. A dalosszövetségen belül pedig a kottaolvasási versenyek szervezésén dolgozom. Mindezzel a kodályi százéves tervhez csatlakozunk, hogyha már az iskolában nem, legalább az amatőr mozgalom keretében tanítsuk a kottaolvasást. Folytatom egy másik megkezdett munkámat is: romániai magyar zeneszerzők antológiáját állítom össze, most rendezem sajtó alá. Fel akarjuk térképezni továbbá az erdélyi kórusmozgalmat, összegyűjteni a vidékről még megmaradt ereklyéket, fénymásolatokat, fényképeket készítünk a serlegekről, zászlókról. Rekonstruáljuk ezt a mozgalmat, amely része zenei történelmünknek. Ez a múlt, amit nem szabad elfelejtenünk, amire támaszkodnunk kell, és ami erőt ad ahhoz, hogy az igazit megvalósítsuk.