Mindig száz fokon égni

A színmûvészet egyik legrangosabb kitüntetésével, Jászai Mari-díjjal jutalmazták. Hogyan fogadta?

Nyilván meglepetés volt, hogy ránk gondoltak, Györffy András vásárhelyi kollégámra és rám. Nem számítottam rá, ahogy egyetlen díjra sem számítok – ezeket a díjakat tulajdonképpen soha életemben nem tudtam kezelni. Így nem mondhatom azt, hogy nagy változást hozott, vagy hogy a kitüntetéstõl több lettem színészként vagy emberként. Azért természetesen kevesebb sem. Egyszóval ezután is ugyanúgy végzem a dolgom, mint eddig.

Mi kell ahhoz, hogy sikeres, Jászai Mari-díjas színész legyen valakibõl?

Mások határoznak a díjakról, arról pedig, hogy mire érdemes egy színész, a közönség dönt. Én csak azt tudom, hogy dolgozni kell, jól, szépen, hittel, mert ha rosszul dolgozol, hamar megbuksz ezen a pályán. A munka mindig elnyeri „méltó büntetését”, és ha még  egy kis tehetség is szorult az emberbe, akkor duplán nyertes.

Milyen szerepélményei, kedves színpadi alakjai vannak?

Sok kedves szerepem van. Csak egy példa: úgy érzem, kicsit én vagyok Tevje, a tejesember Stein–Bock–Harnick Hegedûs a háztetõn címû darabjában. Úgy játszom, ahogy az érzéseim diktálják, a nagyérdemû pedig eldönti, hogy siker lesz vagy bukás az elõadás. Eddig sikerült több sikert összeszednem, mint kudarcot. Volt persze bukás is az életemben, ez hozzátartozik, de amúgy  szerencsés fickó vagyok, jól lavíroztam a pályán.

Ha elölrõl kezdhetné, ezt a pályát választaná?

Ugyanezt választanám, csak épp más oldalról, más prizmán keresztül nézném. Sok minden változott a 31 év alatt, amióta a színmûvészi pályán „biciklizek”. Tanúja voltam olyan kezdeményezéseknek, amelyek jó irányba vitték az erdélyi színjátszás ügyét, meg olyanoknak is, amelyek véleményem szerint helytelen irányba terelték. És rájöttem, hogy a színésznek kell megtalálni a helyes irányt. A feladat: mindig száz fokon égni. Tulajdonképpen négyszáz fokon kellene, de úgy hamar kiégne az ember. Elég száz fokon, de úgy, hogy gyújtsál tüzet a másik emberben is.

Milyennek látja az erdélyi színjátszást most?

Nagyon sok irányzat betört, elkezd terjedni a megmutató színház, amihez én nem igazán tudok csatlakozni. Ugyanis az átélõ színjátszás híve vagyok, ahol minden belülrõl, mély emberi érzésekbõl épül fel, és ezután születik meg a forma. A megmutató színház esetében viszont pont fordítva történik, a formából, kintrõl befele építkezik: gyorsan megmutatjuk a darabot, fénnyel, hanggal, nem megyünk mélyre, mert nincs rá idõ. Persze itt is van kivétel, születnek olyan alternatív színházi elõadások, amelyekben szívesen vennék részt. De véleményem szerint meg kell élni a szerepet, így tud a nézõ is „belebújni” az elõadásba, a karakter bõrébe. A Csíki Játékszín elõadásaival ezt az irányt próbáljuk tartani.