Megzenésített versek a gyerek nőttére

– Egy együttes életében negyed évszázad nagyon hosszú időnek, sőt mérföldkőnek számít. Nemzedékek váltakoztak, de Erdélyben a Kaláka fellépése azóta is emlékezetes maradt. Milyen emlékeket őriznek önök a huszonöt évvel ezelőtti koncertsorozatról?
Gryllus Dániel: Az 1981-es koncertek nemcsak az erdélyi közönség számára maradtak emlékezetesek, de számunkra is. Nem is anynyira azért, mert két hét alatt huszonnégyszer léptünk fel, hanem sokkal inkább a koncertek hangulata miatt. Rendkívüli közönségünk volt, és mondhatni, hogy akkor – megalakulásunk után tizenkét évvel – ismerkedtünk meg igazából Kányádi Sándor csodálatos költészetével. A ’89 előtti időszakban többször is vissza szerettünk volna jönni, de a hatóságok nem engedték. Mindenfélét kitaláltunk, még focicsapatnak is kiadtuk magunkat, de nem sikerült a csel. Különben az akkori turné létrejöttének is figyelemre méltó története van: ahhoz, hogy felléphessünk, a nagyváradi színész házaspár, Varga Vilmos és Kiss Törék Ildikó a helyi színház produkciójaként „adott el” bennünket.
– Eltelt az idő, és a mi nemzedékünk azt látja, hogy önök immár bácsikként játsszák a sok gyermekdalt.
G. D.: Valóban, van némi infantilizmus bennünk!
Gryllus Vilmos: Az az igazság, hogy pályafutásunk elején, amikor írogatni kezdtünk, nem is gondoltuk volna, hogy bizonyos versek a gyermekekhez éppúgy szólnak, mint a felnőttekhez. De ennek csak örülni lehet.
G. D.: Éppen Kányádi Sándor mondta, hogy a jó vers olyan, mint a cipő, hiszen a költészet lelki lábbeli. Most még lötyög a viselője lábán, de a kölyök idővel belenő. Emlékszem olyan esetre, hogy a dalaink hatására a gyermek József Attila verseit kezdte olvasni, amiből akkor aligha érthetett valamit. A lényeg viszont egészen más volt: felkeltettük a líra iránti érdeklődését. Mert az nem baj, ha gyermekként nem értjük a felnőtteknek írt verseket, az életben annyi mindent nem értünk.
– Bejárták a világ minden táját. Japánban például hogyan fogadták a magyar verseket éneklő együttest?
G. D.: Megtapsoltak, majd egy év múlva vissza is hívtak. Minden idegen országban felkérünk egy irodalmi szintű fordítót, hogy tolmácsolja a verseinket. Bizonyára a japánok még így sem értették meg Szabó Lőrincet, de a dalból sok mindenre következtethettek.
– A Kaláka a klasszikus és a népi hangszerek híve. Mindemellett a negyed évszázad alatt felszerelésük valamelyest „modernizálódott”.
G. D.: Az alaphangszerek mellé évente szerzünk valamilyen új hangszínt adó mütyürt. Ami változott, hogy eleinte akusztikusan játszottunk, most pedig már mikrofont használunk. Nem azért, mert elvesztettük volna a hangunkat, ahogyan a pap sem ezért prédikál mikrofonba, hanem azért, hogy az is, aki az utolsó sorban ül, szépen, tisztán hallja.
– Változott-e az évtizedek során a gyermekközönség?
G. D.: Ha tökéletesen ugyanazt játszanánk nekik, mint a szüleiknek, biztosan értenék, csakhogy másként.
G. V.: A mai gyerekek sokkal türelmetlenebbek, mozgékonyabbak, mint az ezelőtti nemzedék képviselői. Nehezebb lekötni a figyelmüket, mert hozzászoktak a televízió távirányítójához meg a számítógép billentyűzetéhez. Ha valami nem tetszik nekik, megnyomnak egy gombot, és más programba kezdenek.
– A huszonöt év után létrejött erdélyi turné egy budapesti, koncerttel egybekötött élménybeszámolóval ér véget. Úgy érzik, hogy a magyarországi közönség kíváncsi lehet az önök erdélyi élményeire?
G. D.: Szerintem igenis kíváncsi, hisz otthon már az indulás híre felkeltette az érdeklődést. Merem hinni, hogy az otthoniak jelentős részét érdekli, mi történik itt.
Kiss Dénes, Szucher Ervin