Majdnem 150 év korrajza fedezhető fel az aradi színlapokból

Ez nagyon találó, mert minél szebb volt egy plakát, bizonyára annál inkább vonzotta az embereket. Bár én nagyon csodálkozom, mert az akkori statisztika szerint a lakosság több mint fele nem tudott olvasni... Lehet, hogy azért voltak olyan díszesek, hogy valamit azok is értsenek belőle, de ezt csak én feltételezem.

– Megmaradtak hiánytalanul ennek az időszaknak a színlapjai, illetve, ami felelhető, hol találták meg?

– Az anyag legnagyobb része az Országos Széchenyi Könyvtárban van, ott több mint ötezer aradi színlap található. Nagyon kevés van meg két példányban, tehát önálló, egyedi darabok. De ha belegondolunk, hogy

akkor rájövünk, hogy a meglévő színlapok egyharmadát sem teszik ki az akkori színdaraboknak. Tehát ebből statisztikát készíteni nem lehet, csak egyenként értékelni őket. A kutatók számára viszont nagyon fontos, csak, hogy egy példát mondjak: amikor nekifogtunk a munkának a Széchenyi-könyvtárban, éppen ott volt egy kolozsvári kutató, és rögtön megkérdezte, hogy Vörösmarty Mihály Az áldozat című darabját vajon játszották-e Aradon, mert ha igen, nagyon szeretné látni a plakátját. Véletlenül épp megtaláltuk, és elküldtük neki.

A színezése nem csak reklámcélú, hanem érdekes a korrajz szempontjából is. Ha valaki meg akarja tudni, hogy miként éltek abban az időben, megnézi, hogy mennyibe került egy színházjegy.

– Tehát nemcsak színháztörténészeknek hasznos, hanem helytörténészeknek is forrásmunka lehet?

– Lényegében ez a könyv nem is a színházról szól, hanem a színlapok formájáról, betűtípusairól, keletkezéséről, a nyomdákról, a színlap formájáról. Maga a színház, mint olyan, még az egyharmadát se foglalja el a könyvnek. Van egy egészen rövid színháztörténeti rész, azt hiszem, tíz oldal, vagy még annyi sem. Magáról a színlapról szól, és ilyen munkát nem nagyon találtunk.

A forrásanyagot is elég nehezen szedegettük össze. Tulajdonképpen mi ezeket a színlapokat egyszer már átnéztük, mikor írtuk az első, meg a második kötetet (Az aradi magyar színjátszás 130 éve I. [2012] és II. [2018] – szerk. megj.), és nagyon segített a munkában, hogy akkor rengeteg jegyzetet készítettünk. Ezeknek a jegyzeteknek az alapján a férjem számítógépbe írta a címeket, a dátumokat, így csak ezt a gyűjteményt kellett kiegészíteni.

Ebben a munkában az oroszlánrész a férjemé. Készített rengeteg fotót is az aradi múzeumban, amelynek a vezetői nagyon nyitottak voltak, és ennek alapján összeállítottunk egy listát, de abban nem szerepelt 8500 cím, hanem csak mintegy kétezer. A többit szép lassan pótoltuk, mert ráérünk, nyugdíjasok vagyunk…

A város is támogatta a kiadást, azért is háromnyelvű, és ingyen osztogatták itt a rendezvényen. Komolyan mondom, teljesen megvagyunk hatódva tőle.

– A korábbi könyveik meg a mostani kapcsán kérdezem: honnan ez a színháztörténet iránti szenvedély?

– Volt Aradon egy magyartanár, Ficzay Dénes, aki azt az ötletet adta nekem, amikor anno államvizsgáztam, hogy írjak az aradi színházról. Aradon nem nagyon tudják már, elfelejtették azt, hogy itt milyen komoly színházi élet volt. Ha Ficzay Dénes nem hívja fel a figyelmem rá, akkor lehet, hogy neki sem fogok. De az államvizsga-dolgozatom csak egy pici része volt az egésznek. Ezután továbbra is érdekelt a dolog, és szerencsére sikerült „megfertőzni” a férjemet is vele. S főleg a fiamat, aki számítástechnikai szakember, és nagyon sokat segített nekünk. Nélküle nem boldogultunk volna.

– Volt-e olyan színháztörténeti kuriózum, amire rácsodálkoztak, amit önök sem tudtak még az aradi-magyar színjátszásról?

– Például az operajátszás. Én nagyon szeretem az operát, még Kolozsvárról. De hogy itt adtak először Wagner-operát vidéken magyarul, azt nem tudtam volna elképzelni! Hogy nem Kolozsváron, hanem Aradon… És országos elismerést kapott az előadás!

Ezt sem tudtam, míg meg nem néztük ezt. Az aradi színjátszás valahogy kiesett az érdeklődési körből, és nem tudom, hogy mennyiben támasztottuk fel az érdeklődést a könyveinkkel, de ha elkezdik nézni a színlapokat, akkor talán.