Létdrámák és erdélyiség – a Törzsasztal vendége volt Visky András

A magyar irodalmi, illetve tágabb értelemben vett művelődési élet legjelesebb személyiségeit bemutató beszélgetéssorozat vendégeként a marosvásárhelyi születésű, Kolozsvárott élő, József Attila-díjas drámaíró, író, a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja Kőrössi P. József író, a rendezvény állandó moderátora kérdéseire válaszolva nem csupán színházi tevékenységéről, hanem gyerekkoráról is mesélt, amelynek meghatározó élménye volt, hogy édesapját, aki református pap volt, a kommunista hatóságok az ötvenes években börtönbüntetésre ítélték, ezért csak hétéves korában találkozhatott vele először.

Identitása, az erdélyiség kapcsán Visky elmondta: amikor Amerikában élt családjával, akkor is erélyi mivoltát hangsúlyozta, ugyanis ezzel el tudott indítani egy beszélgetést a hely identitásáról. Elmondta: színművet rendszerint csak megrendelésre ír – ebből nincs hiány, jelenleg amerikai felkérésre Caravaggio életéről ír darabot – megjegyezte ugyanakkor, hogy olyan dramaturgia szerint írja a darabokat, ami a magyar színházi tradícióban majdnem teljesen értelmezhetetlenné teszi a műveket.

„Ennek a nyelvezetnek nincs hagyománya, mint ahogy az abszurdnak sem” – jellemezte a magyar színházi irodalmat, megjegyezve: Samuel Beckettet tekinti mesterének. „Éppen ezért, ha magyar színház kér fel színdarabírásra, inkább lebeszélem, mert nem fog jól járni” – jellemezte ironikusan a helyzetet. Elmondta: műveinek egyik legfőbb témája a szabadság. „Ez nem egy házat vagy egy otthont jelent, hanem azt, hogy nem kontrollálnak” – szögezte le krédóját. Ezzel kapcsolatosan kifejtette: szerinte nincs olyan író, aki arról írna, amiről szeretne, mindenki arról ír, amiről tud. Elmondta: nincs saját valóságképe, írásai kísérletek a valóság megalkotására.

„Nem történetmesélő szerző vagyok, a létezésről írok, a létdrámában vagyok érdekelt” – fejtette ki, hozzátéve: történetei gyakran a realitáson alapulnak – azt viszont nem mindig tudni, min alapul a realitás. A Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetőjével való, huszonöt éve tartó együttműködéséről – amelynek eredményét mind belföldön, mind külföldön számos díjjal ismerték el – elmondta: egyrészt barátok, másrészt mindketten ugyanúgy tekintenek a színházra: mindkettejüket a színház világszerűsége érdekli.

Elmondta: meggyőződése, hogy a színházat nem lehet teológiai műveltség nélkül sem művelni, sem megérteni. „A színház a másik ember felismerésének és életben hagyásának eseménye” – szögezte le. A színház és a közönség kapcsolatáról szólva kifejtette: azt tartja nagyra, hogy a színház – például a múzeumokkal, az ott kiállított tárgyakkal ellentétben – lerombolja önmagát, mint bálványt.

Leszögezte: a szórakoztató színház nem is érdekli, a magyar és a romániai színházművészet közötti különbség lényegét pedig abban vélte fölfedezni, hogy a magyar színház hagyományosabb, történetközpontúbb, míg az általa is művelt színházművészet jellemzője a formaelvűség, az, hogy a szöveg értelmét a tér határozza meg.