Leningrad: a második legjobb

Annyi biztos, hajóval a legjobb megközelíteni a Szigetet. Egyrészt szinte a Belvárosból indul az ember, másrészt egyből a Hajógyári szigeten köt ki, nem kell még gyalogolni a gondosan felállított, állatkifutóhoz hasonlító, rácsos „közlekedőkben”, amelyek a HÉV megállójától a K-hídig vezetnek. Persze érthető, ekkora tömeget már terelni kell, főleg, ha a nap nem minden szakában van teljesen beszámítható állapotban. De akkor is.

Zavaró tisztaság

Egyszóval hajóval nagyjából húsz perc az út, a Sziget „közepén” száll ki az ember. Nagy levegőt vesz, és elindul valamelyik irányba, néhány időponttal a fejében, illetve a fohásszal, hogy majd csak lesz valahogy. Mivel idén egyetlenegy zenekar miatt vágunk bele a nagy „szigetre látogatunk” kalandba, a hetedik napon is frissen, üdén és tisztán érkezünk meg – a többiekhez képest mindenképp. Persze a tényre nem vagyunk különösebben büszkék, sőt igazából fel sem merül bennünk, hogy ezek megkülönböztető jelzők lesznek, egészen, amíg meg nem érkezünk a Nagyszínpad előtti térig. Itt ugyanis két koncert között többnyire a földön üldögél, piheg a nagyon szürke közönség. Szürke a portól, amit ők nyilván már nem is érzékelnek a fáradtságtól, ahhoz viszont az egy hét alatt már hozzászokhattak.

Gyorsan elhatározzuk, hogy erről most inkább nem veszünk tudomást, próbálunk elvegyülni, azaz a tömeggel együtt szürkülni meg fáradni. És elkezdjük a vándorlást. Bort szerzünk – a sört van, aki nem szereti, van, aki nem hajlandó meginni, annyira vizezik – és néhány szám erejéig megállunk a Nagyszínpad előtt, ahova berobban a Juliette And The Licks nevű zenekar.

Juliette Lewis iszonyatosan felpörögve kezdi a koncertet, ugrál, akrobatikus tornamutatványokat végez, fel-alá szaladgál, és mindeközben persze énekel. Bármennyire lenyűgöző a mutatvány, nem tud ott tartani, idő van, és a Leningradot, a koncertet, amiért mindent és bármit vállaltunk, nem szeretnénk lekésni. Elindulunk hát a világzenei színpad felé. Közben útba ejtjük a krisnásokat, akik még osztogatják az ingyenételt, de túl bonyolult logisztikát igényelne, hogy elférjen a kezünkben minden, így idén sem kóstoljuk meg a főztjüket, pedig többek szerint az idei fesztiválra megtanultak főzni.

Kövér orosz költő

A világzenei színpad előtt még viszonylag nagy az üres tér, de már gyülekeznek a rajongók, amire pedig elkezdődik a koncert, annyira megtelik a színpad előtti sáv, hogy komoly erőfeszítésbe kerül odáig utat törnünk, hogy minél jobban ráközelíthessünk a mintegy fél tucat oroszra, akik legnagyobb örömünkre idén is elhozták kedvenc költőjüket. A nagyon kövér, kopasz embert, aki ezúttal is csak ült a színpad közepén, néha hörgött, egy icipicit énekelt, széttört három széket, kettéharapott egy sörösdobozt, másik kettőt pedig addig ütött a fejéhez, amíg azok ki nem nyíltak, messzire spriccelve a habzó italt. Mindezt persze viccből, hiszen nem vesznek ők komolyan senkit és semmit, viszont vibrálnak, árad belőlük a jókedv, nincsenek üresjárataik. Rengeteg fúvós hangszert fújnak, dobolnak, balalajkán játszanak, és ehhez oroszul énekelnek. Jómagam a szövegből nem értek egy kukkot sem, néha lefordítanak egy-két részt, ez viszont semmit nem von le abból az élvezetből, amit a zenekar nyújt a táncoló, tomboló közönségnek. Utóbb megtudom: van olyan, aki szerint ez volt a Sziget második legjobb koncertje. Mázlink van – és jó ízlésünk.

Kinek kell a gyűrődés?

Az est a továbbiakban úgy folytatódik, ahogy az már lenni szokott. Kétszer-háromszor megkerüljük a szigetet, benézünk ide is, oda is, de sehol nem maradunk hosszabb ideig. Néhány koncertet lekésünk, néhányra el sem indulunk, mert épp túl messze vagyunk, eszünk indiait, ami csípős, megbámuljuk a csapatit készítő fiút, ami már magában felér egy bűvészmutatvánnyal, és fáradtan ülünk a domboldalon, bámulva a szemétszedő fiatalokat. Csipesszel szedegetik a hulladékot, annyira praktikusak ezek a félméteres segédeszközök, hogy már-már kedvünk támad kipróbálni, de végül jobb belátásra térünk, és nem erőltetjük a dolgot.

Később még megpróbálkozunk egy eszmefuttatással, ami szerint itt azért vonulnak zászlóval a különböző nemzetiségű fiatalok, hogy megkülönböztessék magukat a tömegtől, holott a zászlót pont azért szokták lobogtatni, hogy tömegeket toborozzanak, de ekkor már inkább korán van, mint későn, ideje elindulunk haza. Lehet, hogy mégsem akarom már annyira bírni a gyűrődést?

Leopold Erika, Budapest