Kozmopolita poéta

Gyakran meghatódik?

Nem, csak most itt Budapesten, magyar nyelvterületen, magyar emberek között csuklott el a hangom. Néhány dologtól ugyan meg szoktam hatódni, de nem túl gyakran. Epikureus és boldog embernek tartom magam. De ha a Dunáról beszélek, elveszítem a fejem, ahogy elveszítettem egykor a hazámat is.

Az élete úgy alakult, hogy olasz író lett önből. Mesélne erről?

Azt szoktam mondani, hogy minden változás metamorfózis. Bár ez nem volt kellemes változás, mert nyolcéves koromban – egy kora reggel – el kellett szökni a szüleimnek. Valaki szólt, hogy jön a rendőrség. Ez 1948-ban történt, a család akkor hagyta el Magyarországot.

Hogyan boldogult az új környezetben?

Az elején nem tudtam egy szót sem olaszul, de akkoriban az Aranycsapat, Puskás neve garanciát jelentett, a gyerekek azonnal befogadtak, együtt futballoztunk, azonnal kialakult a baráti társaság. A nyelvcsere akkor történt, amikor az iskolában elkezdtem olvasni Petrarcát, Dantét, és beleszerettem Tassóba. Ezért is írtam meg az Erdély aranyporát, amit olaszul Transylvania liberatanak neveztem el. Ez egy mitikus eposz, amelyben visszamegy az ember oda, ahol született, a lelke legalábbis vissza-visszajár.

Önnél ez a vissza-visszatérés mikor kezdődött?

Amikor elveszítettem a szüleimet, azt gondoltam, ha nem én írom meg azt, amit a nagymama énekelt, akkor ki?

Most mit jelent önnek az, hogy magyarnak született?

Azt, hogy soha nem tartoztam sehová. Kozmopolita voltam mindig, most is az vagyok, mert New Yorkot, Londont, Párizst, Milánót egyaránt otthonomnak mondhatom. De valahogy mégis úgy érzem, hogy a Duna az istenem – ha egyáltalán mondhatok ilyet. Nem vagyok hívő ember, de amikor látom a Dunát, az az érzésem, hogy az valahogyan Istennek a szava, folyton folyik és belémfolyik, még akkor is, ha nem vagyok én tenger, még csak egy kis folyó sem. Csupán egy folyosó Olaszország és Magyarország között. Arról, hogy mit jelent magyarnak lenni, azt gondolom, hogy elsősorban minden ember – ember. Meglehet, hogy ez is csak egy ideológia. Ám amikor belésüpped az éjbe Tomaso Kemény, akkor a szívütése – magyar.

A Magyarország határain kívül élő írókkal, költőkkel tartja a kapcsolatot?

Fura, hogy nem tartunk össze, pár embert ismerek csupán. Az olaszok, a németek, menjenek bárhová, kolóniában élnek. A magyarok nem, ők egyedül akarnak lenni. És sajnos sok példát látni a melldöngető magyarkodásra is.

Olaszországban tudják önről, hogy magyar?

Persze. Az olaszok nagyon szeretik ezt, tisztelik bennem a másságot, hogy magyarnak születtem, és fel is vállalom ezt. Sok nő futott utánam, csak mert kiderült rólam, hogy magyar vagyok. Pedig nem vagyok csapodár, egyszerre csak egy nőt szeretek. És az olvasóközönségem számára is szimpatikus ez. Gyakran mondják nekem, hogy nagyszerűnek találják a magyarokat, és hogy ez a nép többet érdemelne, mint amennyit kap. Szerintem is így igaz.