A jó szándék meg is volt – legalábbis Burton részéről, és csak részben múlott rajta, hogy a végeredmény messze elmarad a sötét fantasztikus történetek mesterének eddigi alkotásaitól. A sztori ugyanis nagyon nem timbörtönös – hanem inkább amolyan eragonos-narniás fantasyelemeket felvonultató ötvözet.

Ha ebből a meghatározásból senkinek sem köszön vissza a két Carroll-féle Alíz-történet, az nem a véletlen műve. Az eredeti sztorikat ugyanis a forgatókönyv írója csupán kiindulópontként használta fel, megtartotta az alapvető karaktereket, valamint természetesen a helyszínt, ezekből pedig összegyúrt egy olyan lebutított történetet, amely köszönő viszonyban sincs nemhogy az alapsztorival, de még az eredeti Carroll-féle hangulattal sem.

A kiindulópont az, hogy a címszereplő immár nem kislány, hanem nagykorúvá cseperedett ifjú hölgy, akit éppen ezért minél hamarabb ki is akarnak házasítani. Már meg is találták számára a jó partit – aki azonban enyhén szólva nem dobogtatja meg a szívét.

Az eljegyzési ünnepséggel egybekombinált lánykérést sikerül megúsznia, mivel ismét felbukkan az egzaltált fehér nyúl, ő pedig természetesen azonnal a nyomába ered. Így aztán ismét csak Csodaországban találja magát, ahol kislányként is megfordult már (lásd az eredeti történeteket). Itt aztán azzal kell szembesülnie, hogy minden lepusztult, miután a Vörös királynő letaszította trónjáról a Fehér királynőt, és neki kell visszaállítania a régi rendet. Ehhez azonban végeznie kell egy félelmetes szörnnyel is.

Ezzel a sztorival még Tim Burton tehetségével is nehéz bármit is kezdeni. Ami tőle tellett, megtette, a látványvilág kellőképpen extrém, színes és mellbevágó, ugyanakkor határozottan nem illeszkedik a burtoni vizuális hagyományokhoz, néha inkább mintha Terry Gilliam animációit idéznék. (Ami talán nem is véletlen: a Jabberwocky nevezetű szörny történetét 1977-ben Gilliam is feldolgozta).

Az sem sokat segít a filmen, hogy Burton itt is kedvenc színészeire, Johnny Deppre és Helena Bonham Carterre támaszkodik. Ugyan mindketten kitűnőek – előbbi az Őrült Kalapos, utóbbi a furcsa fejformájú Vörös királynő szerepében –, azért még az ő alakításuk is kevés ahhoz, hogy igazán emlékezetes, és a burtoni életműhöz is méltó alkotás kerekedjen a filmből. Kellemes élmény a címszereplőt alakító Mia Wasikowska alakítása is, de ő sem ezzel a filmmel kerül be a világot meghódító sztárok sorába – arra viszont kiválóan alkalmas, hogy elindítsa őt egy szép reményű pályán.

A Burton-féle Alíz Csodaországban mindemellett határozottan kiábrándító. A már a sztori legelején beharangozott csúcspont, amelynek értelmében Alíznak kell csillogó páncélban megküzdenie a szörnnyel (amely amúgy Carroll zseniális, magyarra Weöres Sándor által is „lefordított” halandzsaversének főszereplője, de itt Alíz nemeziseként jelenik meg), amolyan Jeanne d’Arc-szerű amazonná változtatja a lányt, ennek pedig sokkal több köze van a ma oly divatos feminista propagandához, mint Lewis Carroll abszurd meséjéhez.

A sztori legújabb filmváltozata mindennel szakít, ami az eredeti történet sajátja volt – felnőttek által is élvezhető mese helyett elcsépelt kliséket felvonultató, moralizáló társadalomkritika lett belőle. Ez pedig a legkevésbé sem válik előnyére.