Közelkép: A száguldó cirkusz hiteles arca

Mindez már önmagában is filmszerű – már csak azért is, mert a nagy többség egész életében csakis képernyőn láthatja a „száguldó cirkuszt.” Talán éppen ezért nehéz igazán jó filmet forgatni a témáról. Sylvester Stallone 2001-es Felpörgetve című filmjéről mindent elmond, hogy Bernie Ecclestone, a Forma-1 jogtulajdonosa és mindenható ura végül nem járult hozzá ahhoz, hogy a Forma-1 világában játszódjék, olyannyira pocsék volt, ezért inkább az amerikai Champ Car versenysorozatot égette vele. A témához tehát nehéz úgy hozzányúlni, hogy értékelhető legyen a végeredmény, Ron Howard rendezőnek és Peter Morgan forgatókönyvírónak azonban idén végre sikerült. A Hajsza a győzelemért nem egy fiktív világot akar lenyomni a nézők torkán, nem kitalált történetekkel akarja kábítani, hiszen a Forma-1-ben a valóság is éppen elég lenyűgöző tud lenni. Ezért aztán valós alapszituációra építették mozijukat: az osztrák Niki Lauda és az angol James Hunt közötti rivalizálásra, amely az 1976-os világbajnoki idényben érte el csúcspontját. A mozi ennek nyomán életrajzi filmnek is beillik, mivel mindkét karakter családi hátterét megismerjük, majd ott kapcsolódunk be a történetbe, ahol egy Foma-3-as futamon a két versenyző először találkozik, és azonnal kölcsönös ellenszenv alakul ki közöttük.

Ez nem is csoda, mert – és éppen ettől jó forgatókönyv-alapanyag – a két versenyző között nem is lehetne nagyobb a különbség. Lauda a precíz germán, aki idegesítő aprólékossággal tervezi meg az életét, éjt nappallá téve időz a szerelőműhelyben, tippeket adva a szerelőknek, hogyan lehetne gyorsabbá tenni az autót, és semmilyen szórakozásra nem kapható. Hunt ezzel szemben igazi playboy, akinek a versenyzés és a siker csak arra kell, hogy minél több nőt kapjon meg, és minél több alkoholhoz jusson. A Hajsza a győzelemért kitűnően érzékelteti a két karakter jellemvonásait, főleg a Laudát alakító Daniel Brühl (Goodbye, Lenin, Becstelen brigantyk) alakítása kiemelkedő, de a Huntot játszó Chris Hemsworth (akit mostanában Thorként ismerhetünk) is precíz játékkal jeleníti meg a zilált magánéletű, a győzelemért mindent kockáztató sztárt. A film attól jó, hogy egyik karakter mellett sem teszi le a garast, egyik szereplő sem egysíkú: Lauda hiába józan életű, rideg precizitása miatt néha egyenesen tenyérbe mászó tud lenni, és Hunt sem csupán sekélyes bulvárhősként jelenik meg, néha éppen esendősége, illetve szenvedélyessége miatt válik rokonszenvessé. Kiemelkedően jóra sikerült a film képi világa is: a versenyjelenetek látványosak és hitelesek, kiválóan adják vissza azt a kort, amikor még nem volt telemetria, sem a ma alkalmazott biztonsági megoldások nem léteztek, így a versenyautók kis túlzással száguldó koporsók voltak. (Külön jó pont, hogy a két, rendszerint „premier plánban” mutatott autó, Lauda Ferrarija és Hunt McLarene mellett néhány pillanatra megmutatják a legendás, hatkerekű Tyrrell P34-et is). A képek minősége, illetve a vágások százszázalékosan visszaadják a hetvenes évek sportközvetítéseinek hangulatát – a kor megjelenítése egyébként is elsőrangúra sikeredett –, Lauda balesetét pedig hátborzongatóan élethűen rekonstruálták. A Hajsza a győzelemért tényleg jó lett – leszámítva a kissé melodramatikusra sikeredett zárást, amely némileg rontja a filmélményt. Ám koránt sem annyira, hogy ne legyen érdemes megnézni a filmet.

Hajsza a győzelemért (Rush. Amerikai-német-angol életrajzi dráma, 123 perc, 2013). Rendezte: Ron Howard. Szereplők: Daniel Brühl, Chris Hemsworth, Olivia Wilde, Ntalie Dormer, Tom Wlaschiha. Írta: Peter Morgan. Kép: Anthony Dod Mantle. Zene: Hans Zimmer. Értékelés az 1-10-es skálán: 9