Színház a színházban, ahol a fontos dolgok láthatatlanok – A szatmári Harag György Társulat ősbemutatójáról

Darabvásztásával ugyanakkor kiváló lehetőséget teremtett arra is, hogy a főszereplő, Méhes Kati – aki immár több mint 50 éve tagja a szatmári társulatnak – ismét, sokadszor, mélyen megmutathassa, miként ragyog színpadi játéka és jelenléte.

De belelát a darabok szereplőinek lelki világába is – legyen szó halhatatlan klasszikusokról, mint például Csehov Három nővér vagy Molière A fösvény című műve. „Feszülten figyeli minden rezdülésüket, és megmenti őket, amikor a legkiszolgáltatottabbak, amikor a szövegben elakadva, pőre, halandó emberként állnak a színpadon a reflektorfényben. A súgó az, aki egy életen át a sötétben marad. Ebben az előadásban a súgó, életében először, a színpadra lép” – közli a társulat az előadásról.

Ezt a gondolatot bontja ki többek Rodrigues darabja: a láthatatlan, sokszor a színpad alatti térben rejtőző súgó az, akinek a kezében, lelkében összefutnak a színházi világ sokszor kusza vagy nehezen kibogozható szálai.

korábban írtuk

„Szatmárikum” a Harag György Társulat és közönsége szeretetkapcsolata

A Harag György Társulat és közönségének kapcsolata szeretetkapcsolat – talán eltűnt már lassan a többi erdélyi városból, de Szatmáron még létező a jelenség, hogy az emberek messziről felismerik a színészeket az utcán, nemcsak a magyarok, de a románok is.

Bocsárdi: a világ irányítóinak nem érdeke, hogy az emberek kritikusan gondolkodjanak

Bocsárdi László azt nyilatkozta, hogy Tiago Rodrigues szövegét eredetileg románul olvasta és „telibe találta”.

A szerző fájdalmas és kétségbeesett kiáltása azzal kapcsolatban, hogy veszélyben a kultúra. Olyan időszakot élünk, azt érezzük – és ez globális jelenség –, hogy a világot irányítóknak nem érdekük, hogy a kultúra, a színház, a művészet erős maradjon, mert nem érdekük, hogy kritikusan gondolkodó emberek maradjanak a Földön. Hanem az, hogy sodródó, a méltóságukat fontosnak nem tartó emberek maradjanak” – fejtette ki a rendező.

„Mindez azzal találkozik, ahogyan én a kultúra kapcsán érzek: kultúra nélkül nincs emberiség. Tele van a darab olyan emberi viszonylatokkal, amitől a színház nem egy távoli elefántcsonttorony, ahová az emberek eljönnek, mint egy katedrálisba, hanem olyan közösség, struktúra, ami valóban méltó arra, hogy azt mondjuk: maga az élet” – fogalmazta meg Bocsárdi László.

Az előadást látva a néző érzése az, hogy

És a súgó lesz az, aki tulajdonképpen mintegy átvilágítja, átfogja a színház mibenlétéről szóló kérdéseket, gondolatokat. A színházművészet a tűnékeny, megismételhetetlen pillanat művészete, így válik a darabban magának a létezés múlandóságának a metaforájává.

így az ő alakján keresztül mutatja be a darab a háttérmunka fontosságát, a belső összetartó erőket. A súgó az, aki filozofikus mélységben fejti ki a színház ars poétikáját, sőt, magának a művészetnek az ars poétikáját is, összeveti a színpadi művészet tünékenységét az emberi létezés múlandóságával. A Rodrigues darabjában felvillanó klasszikus drámák részletei összefonódnak a színház pillanatnyi valóságában, párhuzamosan zajló jelenetekkel. Egymást követik a színészek vagy a súgó történetei, majd egy klasszikus darab – például a Három nővér – részlete következik, aztán újra „visszaugrunk” a darabbeli színház világába. Ily módon a valósággal párhuzamosan zajló színházi jelenetek mozaikokként illeszkednek bele a dráma jelen idejűségébe.

Egy színész sok szerepben

Az előadásban fellépő többi színész számára is változatos, erőteljes lehetőségek nyílnak a Bocsárdi-rendezésben: egy színész sorra több szereplő „bőrébe bújik”.

De Budizsa Evelyn is ragyogó mindenik alakításban – a fiatal színésznő nem először bizonyítja, hogy a szatmári társulat erős pillére. Szabó János Szilárd, Orbán Zsolt és Diószegi Attila alakításai is figyelemre méltóak – ahogyan az egész előadás emlékezetes a szatmári társulat összmunkájának köszönhetően is.