„Kell hozzá egy kis fanatizmus”

Olyan rendezőként szokták említeni, aki szünet nélkül tervez, alkot. Ha nem a helyszínen, akkor a fejében forgat filmötleteket. Most min dolgozik?

Filmesként olyan terepen mozgok, amelyen gyakorlatilag nincsenek útmutató minták, kijárt ösvények. Ez az állandóan fokozott tempó akár a közép-kelet-európai, ezen belül az erdélyi magyar filmes alkotók munkájának emblémája is lehetne. A napokban tértem haza egy osztrák televíziós sorozat külföldi, több helyszínes forgatásáról. A könnyűzenei portrékat felsorakoztató projektet szakmai kihívásként fogadtam, más, mint szerzői filmeken dolgozni.

Ugyanakkor már „dobozban van” az első egész estés játékfilmje. Mire számíthatnak a nézők?

Az Across the borders nemzetközi dokumentumszkeccs két évvel ezelőtt készült Bahrtalo (Jó szerencsét!) című 25 perces epizódját egészítettük ki nagyjátékfilmmé. Ha a műfaját tekintjük, egy olyan neorealista komédia, melyben a szituációs dokumentumfilm világa érintkezik a játékfilm eszköztárával. A film két szereplője, Lóri és Lali – egy erdélyi magyar és egy gáborcigány – ausztriai, magyarországi, hazai, majd egyiptomi helyszíneken kerül számukra életidegen, de mindvégig a hétköznapi túlélési technikák mesteri ügyességével kezelt helyzetekbe.

Az élet vagy a rendezői utasítás idézi elő ezeket a szituációkat?

Az elején én is egy átfogó belső valóságot próbáltam kivetíteni a filmjeimben. Aztán – ahogy mind többet dolgozik az ember, és kicsit „ellazul” – nekem is rá kellett jönnöm, hogy a filmkészítés nem egyéni műfaj. Ha nagyon erősen ragaszkodom valamilyen saját vízióhoz, nem alkotótársként, hanem eszközként kezelem a többi embert, kalodába szorítom az ő kreativitásukat. Pedig adott esetben olyan többlettel tudnak hozzájárulnia a filmhez, amit a rendező nem tudna magától kitalálni.

Mikor láthatják a nézők Lóri és Lali történetét?

Gyakorlatilag már kész a film, ilyenkor az alkotók el szokták rejteni egy időre, hogy a megfelelő pillanatban rukkolhassanak ki vele. A Bahrtalót a 2008-as Magyar Filmszemlén mutatjuk be, és igyekszünk, hogy egy A kategóriás fesztivál beválogassa a programjába. A szakma „mérőlécének” is számító nagy fesztiválokról tudni kell, hogy műsorával mindegyik kontinespremier szeretne lenni. Ha Berlin beválogat egy filmet, Cannes vagy Velence már nem fogja.

Nem csupán saját, a jövő generációhoz tartozó filmes alkotók munkájára is figyelnie kell. Szakemberként hogy látja az itthoni állapotokat?

A Sapientia egyetem filmes szakán való tanítás sok energiát vesz el. Nemcsak átolvasni, segíteni és irányítani is kell a fiatal hallgatók filmterveit. Ugyanakkor az Argo Audiovizuális Egyesület művészeti vezetőjének feladatkörét is ellátom. Az Argo, bár szervezett filmes műhelyeket, szakmai workshopokat is, alternatív megoldásként kívánja segíteni a filmes fiatalok munkáját, feladata olyan kisfilmek gyártása, amelyek – főként anyagi okok miatt – nem férnek bele az egyetemi keretekbe. Fő feladatként egy olyan produkciós műhely létrejöttét tekintjük, amely a tehetséges alkotók rendelkezésére állna filmjeik elkészítésében, a gyártás lebonyolításában. Tudtommal ilyen jellegű produkciós iroda nincs Erdélyben.

Ezek kétségkívül hiánypótló törekvések, de milyen intézményes keretek várják a fiatalokat az iskola után?

Erdélyi magyar filmes alkotókról, szakemberekről lehet beszélni, de tulajdonképpeni szakmáról egyelőre nem. Hiányoznak a jó világosítók, a hangtechnikusok, a gyártásvezetők, a producerek. Hiányzik maga a rendszer. Nyilván, amikor kevés pénz áll az alkotók rendelkezésére, az ember igyekszik saját maga megoldani mindent: mondjuk az operatőr odafigyel a hangra is. Van ebben valami az erdélyi ezermester-hozzáállásból. Ennek nyilvánvalóan változnia kell, ki kell alakuljanak a különféle szakterületek, elsősorban a gyakorlati, mindennapos munka során.

Pénz, szándék vagy igény kérdése egy hazai magyar filmes infrastruktúra kialakulása?

Mondanék egy példát. Néhány éve egy csehországi filmfesztiválon felállt két fiatal, és bejelentették, hogy megszervezik a kelet-európai dokumentumfilmek központját. A közönség azonnal zúgolódni kezdett, megkérdőjelezte a projektet, mint ami amúgy sem fog sikerülni. Eltelt némi idő, és most a csehek szerveznek olyan nemzetközi pitchingfórumokat, ahová nyugat-európai filmforgalmazókat és finanszírozókat hívnak el, és a teljes kelet-európai dokumentumfilmes termést promoválják. A hazai filmesek helyzetéről szólva azt tudom mondani, hogy vannak még be nem járt utak. Örvendetes például, hogy a magyarországi Szülőföld Alap támogatni kezdte az erdélyi magyar filmet. Ám a jelenlegi pályázati rendszert tovább kell fejleszteni, a nemzetközi lehetőségekhez igazítani. Azt látom járható útnak az erdélyi film számára, hogy nemzetközi koprodukciók jöjjenek létre. És az is fontos, hogy a meglévő jó irányok – mint a Sapientia, a Filmtett, az Argo, a Marosvásárhelyen, Gyergyóban és másfelé történő filmfesztiválok nyújtotta lehetőségek mellett, valaki magára vállalja a filmforgalmazás feladatát is. Hogy ne csak ünnepnap jusson el a hazai produkció a nézőkhöz.

Jól sejtem, hogy nem fog pihenni? Mi a következő terve?

Megtetszett Haklik Norbert Big Székely Só című, Magyarországon megjelent kötete. Beleláttam egy történetet – hamarosan hozzálátok a forgatókönyvhöz.