Jókai és a mitologizáló Erdély-kép – T. Szabó Levente irodalomtörténész az erdélyi utazásokról szóló dokfilmről

• Láthatóvá teszik azokat,
• korszerűsítik adott kérdésekről a gondolkodást,
• növelik a közbeszéd minőségét,
• sokakat megtanítanak gondolkodni a tudomány értelméről,
• növelik a kutatás és a kutatói pálya megbecsültségét, vonzóbbá és emberközelivé teszik azt

– s még sorolhatnám ennek a hasznát. Ezért volt nagy öröm Maksay Ágnessel, László Loránddal, Kőmíves Istvánnal és Laczkó Tiborral, illetve a VideoPontes, valamint a Duna Televízió stábjának más tagjaival is dolgozni két dokumentumfilmen is, mert nagyszerű, értő és elképesztően felkészült partnerek ebben. A nagyközönségnek irodalomtörténészként azért ajánlanám ezeket a dokumentumfilmeket,

ezeknek az életműveknek a megértésében.

Erre pedig nagy szükségünk van, hiszen segít megérteni az összetett magyar–magyar viszonyokat, s Erdély alapvető és összetett szerepét a modern magyar irodalmi és társadalmi identitásban és képzeletben. A magyar irodalomnak sokféle olvashatósága van s az egyik kétségkívül egy regionális, ami nem alárendelt, nem másodrendű és jól működtethető más olvasati lehetőségekkel együtt.

A tavaly a BBC Jane Austen 250. jubileumi évfordulójára Jane Austen: The Rise of a Genius címmel készített nagyszerű háromrészes dokumentumfilmet (amelyben egyébként egy magyar színésznő, Zsigmond Emőke Jane Austen kortárs arca). Öt év alatt a BBC-nek ez már a második nagy dokfilmje Austenről, nem is beszélve az írónő munkásságát tárgyaló izgalmas szakmai podcastjukról.

hogy mitől érdekfeszítő ez az életmű, miért kellene 2025-ben kézbe vennünk – újrakeretezték, korszerű nyelvet, logikát találtak az Austen-jelenség megértéséhez. Ezek is lehetnek a tiszteletadás korszerű, érdekfeszítő formái s nem csupán az, hogy emléktáblát avatunk vagy koszorút helyezünk el. A sematikus, kiüresedett vagy hakni megoldásoktól vagy a semmittevéstől és öncélú panaszkodástól félek, nem attól, hogy az irodalomtörténetet néha más médiumokba vagy minőségi tudománynépszerűsítő megoldásokba csatornázzuk át.

Mi nem panaszkodni és siránkozni szerettünk volna arról, hogy mennyire nem olvasnak irodalmat ma – ehhez nálunk mások sokkal jobban értenek. Számunkra az volt a tét, hogy miként találhatunk ki kis költségvetésből, korlátozott keretek között egy jó, elgondolkodtató, tanulságos formátumot, milyen képet mutatunk a Jókai-életműről, milyen képet mutatunk Erdélyről, Bánságról és Partiumról. S az volt a tét, hogy ez a fajta tudománynépszerűsítés alapkutatásokra épüljön (azaz a kutató ne mások kutatásait foglalja össze csupán, hanem saját úttörő megoldásaira legyen képes támaszkodni).

Gondoljunk bele, hogy mindent azonnal értünk magunk körül? És nem épp arról ismerhető-e fel a lektűr, hogy túl könnyen érthető, túlságosan adja és kelleti magát, „gyorsan fogyasztható”, s így megerősíti az előítéleteinket, nem kérdőjelezi meg azokat? Szóval önmagában az, hogy egy szöveg vagy életmű kihívás nyelvileg vagy kulturálisan, még nem kellene megnyugtató érv legyen arra, hogy félretegyük vagy elfeledjük.

Ha valakinek az egyik nem jön be, még próbálkozhatunk a másikkal. Tanár vagyok és elemi tapasztalatom, hogy ami egy generációnak vagy csoportnak nem érdekes, az a másikat megszólíthatja még: az is lehet, hogy nem a szöveg érdektelen, csak én voltam rossz közvetítő vagy nem találtuk a megfelelő látásmódot hozzá. A Jókai-életmű is olyan, mint a kulturális örökség többi része:

A regényben a Duna-deltában épülő ökoállam és a kreatív tudás, a találmányok lesznek például ezek.

s ugyanez a furfangos, bátor székely feltaláló menti meg az egész világot. Merjek még többet mondani?

és Jókai politikai, közéleti szerepvállalását. Remélem, hogy tartalmas meglepetés lesz majd a szakmában és a nagyközönség számára is.