Irodalom, a lelki egészség fenntartója – Jakobovits Kitti pszichológus, irodalomterapeuta a könyvek gyógyító hatásáról

Az a fajta terápiás olvasás, amikor hasonló kérdésekről olvasunk, mint amik minket is foglalkoztatnak, ilyenkor egy kicsit ráér. El fog jönni az az időszak, amikor megbékélünk a mostani helyzettel, és újra szilárdabb talajt érzünk a talpunk alatt – olyankor lesz szerencsésebb ilyenekkel foglalkozni. Úgy gondolom, hogy bármilyen terápiás folyamatnak megvan a megfelelő ideje, amikor igazán építően tud hatni, és azonkívül vannak kevésbé ideális időszakok. Fontos azonban, hogy ez az időszak nagyon egyénfüggő, mindenkinél máskor jön el. Érdemes olyan szempontból ellenőrizni magunkat, hogy miként hat ránk az, amit olvasunk, milyen hangulatot vált ki belőlünk. Ha azt érezzük, hogy csak többletsúlyként nehezedik ránk, és sötétebb hangulatba kerülünk tőle, mint előtte, akkor nem muszáj tovább erőltetünk. Ha azt érezzük, hogy ugyan megterhelő, de kihívást látunk benne, valami megugorható akadályt, akkor folytassuk.

– Nyilván egyénre, személyre szabott és ettől függő lehet, hogy kinek milyen típusú művek jelenthetnek lelki kapaszkodót. Mégis: lehet-e valamiképpen kategorizálni a könyveket aszerint, hogy milyen műfaj milyen helyzetben nyújthat lelki segítséget: dokumentumpróza, szépirodalom, költészet?

– Ez nem egyszerű kérdés, mert valóban nagyon személyfüggő, emellett helyzetfüggő is. Ugyanazzal az egyénnel dolgozva a folyamat különböző állomásain is eltérő lehet, hogy mi a legjobb választás. Aztán megint más, hogy egyéni vagy csoportos foglalkozás történik. Az azért már nekem is kezd kirajzolódni a saját munkám során, ami mondjuk más, irodalommal foglalkozó embereknek önmagában nem nagy újdonság, hogy a versek sokkal inkább az érzelmekre hatnak.

A róluk való beszélgetés általában úgy indul, hogy milyen érzéseket váltott ki, míg a hosszabb szövegek (novellák, regényrészletek stb) a narratívaalkotásban segítenek, és mutatnak példát. Ilyen szempontból lehet esetleg kategorizálni: ha olyan kérdéssel dolgozunk, ami az elején még csak egy olyan nagy érzelemhalmaz, amit ki kell bogozni, nevén kell nevezni ahhoz, hogy át tudjuk dolgozni, akkor szerencsésebb választás lehet a költészet, mert az segít lehozni az érzéseket a szavak szintjére. Ha pedig sikerül azonosítani és „felcímkézni” őket, akkor fordulhatunk a prózai szövegek felé, amik már behoznak egy csomó új szempontot annak érdekében, hogy koherensebb és átláthatóbb képet kapjunk az eredeti problémánkról.

Sokszor dolgozom úgy, hogy nem mondom meg előre a hozott szöveg szerzőjét és címét, mert az ilyen pluszinformációk már rögtön keretbe helyezik az értelmezést, ezáltal torzíthatják a személyes viszonyulást. Ugyanakkor néha épp fontos lehet, és pozitív hozadéka lehet annak, ha tudjuk ezeket a kiegészítéseket. Összességében vagy nem tart még ott az irodalomterápia, hogy biztosan tudja, milyen kérdésre milyen művet kell adni, vagy soha nem is fog, mert nem kell neki ez. Mindenesetre most a legbiztosabb módszer az aktuális helyzet állandó ellenőrzése. Olyan is volt már, hogy egy szöveg nagyon jól működött az egyik helyzetben, ezért magabiztosan vittem be később egy másik helyzetbe, ahol meg közel sem bizonyult olyan hasznosnak...

– Hogyan működik, működhet az irodalomterápia a gyerekek, fiatalok, illetve ehhez szorosan kapcsolódva a tanítás esetében? Lenne-e helye irodalomórákon annak, hogy a műveket ilyen célzattal is megközelítsék a pedagógusok? És az irodalomórákon kívül még hol lehetne a helye az irodalomterápiának a tanításban, nevelésben?

– Szerintem abszolút van helye, és szerencsére nálunk viszonylag sok magyartanár vág bele a képzésbe azzal a céllal, hogy a szakmájába tudja azt beépíteni.

Mondjuk ettől függetlenül azt hiszem, ezt a területet óvatosan érdemes megközelítenünk, hiszen az irodalomterápia és az irodalomóra szavakban nem véletlenül jön más az irodalom- előtag után.

A tanár, habár segítő szakmát végez, és ösztönösen is lehet empatikus, mégsem pszichológus vagy egyéb mentális segítő, nem feltétlenül rendelkezik azokkal a képesítésekkel, amik feljogosítják a bármiféle mélyebb terápiás munkára. Ezt azért is fontos szem előtt tartani, mert még ha nem is áll szándékában egy irodalomterápiás munka elején, mégis előfordulhat, hogy a folyamat közben olyan szintekre megy át a beszélgetés, olyan dolgok jönnek a felszínre, amik már egy arra képzett szakember segítségét igényelhetik. Ez részben orvosolható az alapvető szakmai fejlődést és biztonságot szolgáló rendszeres szupervízióval, de még szerencsésebb, hogy ha az ilyen irodalomterápiás elemekkel kiegészített irodalomórát van lehetőség mondjuk az iskolapszichológus bevonásával tartani.

És ha már az iskolapszichológus szóba jött, az az iskola is nagyon jól járhatna szerintem, ahol a szakember rendelkezik irodalomterápiás végzettséggel, hiszen akkor a módszert ő is tudná használni akár az egyéni folyamatokban, akár az osztályokkal, csoportokkal végzett foglalkozásokon. Ha a nevelés kérdését nézzük, a csoportokkal végzett irodalomterápia rengeteg társas készséget is fejleszt, javíthatja a kommunikációt, növelheti az empátiát, a sajátunktól eltérő nézőpontok és vélemények elfogadását és megértését, és erősítheti az összetartozást, a közösségi érzést is. Szerintem az irodalom egy olyan eszköz, amire fogékonyak a fiatalok, és így az önismerethez és a lelki egészséghez is könnyebb út vezethet rajta keresztül.