Háy János: sajnos csak olyat tudok megírni, ami foglalkoztat

– Hogy tetszett önnek az unitárius kollégium diákjainak előadása? Hogy érezte magát Kolozsváron?

– A diákelőadásokban mindig azt szerettem, hogy egyszerű eszközökkel és őszintén állítják színpadra azt, amit meg akarnak mutatni. Nincs alakoskodás, játék van és közösség, amiben benne vannak a játszók, a technikát hozó gyerekek és persze az egészet rendezőként igazgató tanárok. A JZSUK előadása ilyen, és ezek közül is a legjobb fajta. Minden drámaíró örülne annak, ha ennyi ötlettel, ennyi kedvvel és jóakarattal csinálnák meg a darabját. S persze minden túlzás nélkül mondhatom: ezt az előadást bárhová el lehet vinni. Természetesen szeretek Kolozsváron lenni, mert jó város, és tagadhatatlanul a magyar kultúra, s kivált a színházkultúra egyik fontos pillére. Nem turistaként jövök már ide. Volt olyan is ´78-ban, amikor először jártam itt. Egy népzenész barátomnál aludtam. Másnap feljelentették, és meghurcolták őket miattam. Még ma is összeszorul a gyomrom a szégyentől és a szomorúságtól, hogy milyen ócska világban éltünk akkor. Most a legnagyobb élmény az unitárius kollégium volt. Látni egy iskolát, ami a legjobb elvekre épül, látni egy ilyen következetesen építkező munkát és persze a sok száz éves tradíciót: ez lenyűgöző volt.

– Korábban a Kolozsvári Állami Magyar Színház is meghívta a városba, szintén drámaírói munkásságát emelve ki elsősorban. Ön ugyanakkor prózaíróként és költőként is jelentős, a festészetben is aktív. Nem érzi sértőnek vagy pontatlannak, amikor drámaíróként definiálják?

– Nyilván pontatlan, de nem sértő. Ha valakire figyelnek bármiért is, az inkább ne sértődjék meg. Az olyan lenne, mintha egy asztalos megsértődne, amiért nem asztalt, hanem széket vagy szekrényt kérnek tőle. Amúgy nem vagyok tipikus színházi szerző, nem forgok színházakban. A darabokat ugyanúgy írom, magányosan, csakis a szövegre és a megjeleníteni kívánt tárgyra figyelve, mint a prózát vagy a verseket. Egyébként is legtöbbször prózaíróként és költőként hívnak meg közönségtalálkozókra.

– Dolgozik most drámán?

– Tíz éve írtam négy drámát, ami vidéki környezetben játszódik, sajátos roncsolt nyelven beszélnek a szereplők, és jellegzetes a dialógusépítkezés is, ebből az egyik a Gézagyerek. Amikor ez a nyelv megmutatta számomra minden lehetőségét, megismertem és megtanultam a jellegzetességeit: abbahagytam a drámaírást. Úgy éreztem a nyelv megtanulásával elveszítettem a nyelv mögött megbújó világot, és nem akartam látszatműveket létrehozni. Négy-öt év kihagyás után kezdtem el teljesen más, főként városi, polgári közegben játszódó darabokat írni. Most ez is lezárult. Még van egy-két dolog, amit megcsinálnék, aztán újra visszabújok a prózába.

– A lírához vagy a prózához áll közelebb a dráma? Milyen alkotói habitust, hozzáállást igényel egy színpadi mű megírása?

– Azt gondolom, hogy a dráma, mivel akusztikailag megjelenítendő szöveg, nyelvében nagyon közel áll a vershez, ugyanakkor struktúráját tekintve, és abban, hogy jellemek és időmúlás van benne, inkább a prózára hasonlít. Az irodalmi műfajok közül amúgy a dráma a legnyitottabb, s talán az bírja el leginkább, ha nem minden részében tökéletes. Ez persze nem azt jelenti, hogy én ne akarnám írás közben a lehető legjobb szöveget létrehozni. De objektív, mégiscsak arról van szó, hogy ha a Hamletnek kihúzzuk a felét, az még a Hamlet marad, ha viszont egy Faulkner-regénynek húzzuk ki a felét vagy egy Móricz-novellának: az semmivé válik.

– A darabjai sikeresek. Mennyire fogadta önt be a színházi szakma? Érkeznek megrendelések színházaktól?

– Az utóbbi időben főként megrendelésre írok darabot, bár ezt azért úgy kell érteni, hogy csak olyan megrendelést tudok elfogadni, ami arról szól, amit amúgy is meg akartam írni. Sajnos csak olyat tudok megírni, ami foglalkoztat. Csak mély, személyes érintettségből tudok dolgozni, szakmai tudásból nem. A színházaknak meg nem engem kell befogadniuk, hanem a darabjaimat, s úgy tűnik, azokat befogadják. Ez persze nagyon jó, mert mégiscsak az volna az igazi, ha a magyar színházak előbb nyúlnának egy kortárs szerző munkájához, mint valamelyik klasszikushoz.

– Prózában min dolgozik mostanában? Új verseskönyvre lehet számítani?

– A Bogyósgyümölcskertész fia című kötethez hasonlóan, novellákból építkező, nagyobb prózaköteten dolgozom, és ha ez készen lesz, talán regénybe fogok. Verseskötet nem tudom, mikor lesz. Ez a vers olyan hálátlan műfaj, csak ritkán látogatja meg az alkotót, s erőszakkal nem lehet előhívni. Kosztolányi is mondta, hogy az tényleg ünnepnap, ha a vers jön, szemben a prózával, ami megjelenik a fekete betűs napokon is. Amúgy, amit az irodalomról, az irodalmi műről tudok, mind a verseken keresztül tanultam meg, a mai napig a legtökéletesebb irodalmi kompozíciónak a verset tartom, úgyhogy akkor vagyok a legboldogabb, ha egy vers kopogtat szívemen, hogy hahó, be akarok jönni.