Erdély: centrum vagy periféria? – fórumbeszélgetés a vásárhelyi könyvvásáron

Ebben nem kell ellentmondást látni: egy nemzethez tartozunk, de ugyanakkor sajátos, különálló közösségi életünk is van. Az más kérdés, hogy mindez kényszerű ideológia-e, vagy van mögötte történelmi hagyomány” – mondta Markó Béla.

Egyébként a kiáltó szó megjelenését követő időszakban számos vita folyt az erdélyiségről, ezek a viták európaiságról, provincializmusról, modernitásról és hagyományról is szóltak.

Markó Béla azt is kifejtette, a kommunizmus időszakában az erdélyiséggel kapcsolatban más ideológia működött, kényszerek közt élt a magyarság, 1989 után ezek a kényszerek megszűntek.

– tette fel a kérdést.

Úgy fogalmazott, Erdély kialakította a saját irodalmát, kultúráját, sajátos jegyeit korábban is úgy, hogy közben nyelvileg sem szakadt le a magyar kultúra egészéről. „Jól látszik ez, ha az erdélyi emlékírókra gondolunk, Apor Péterre, Mikesre, rájuk is jellemző a sajátos nyelvfelfogás. És ott van a sajátos történelmi tapasztalat, amivel csak Erdély rendelkezett: több etnikum együttélése, több nagyhatalomnak való párhuzamos kitettség” – mondta Markó Béla.

Az irodalom erdélyisége az olvasás mikéntjében rejlik

 Balázs Imre József arra kérdésre, hogy vannak-e megkülönböztető jegyei az erdélyi magyar irodalomnak, azt válaszolta, hogy annak idején első kötetes kritikusként úgy fogalmazta ezt meg, hogy

„Az irodalom erdélyisége attól is függ, hogy minden korszakban meg kell találnunk, mit jelentsen számunkra Erdély, hiszen száz év alatt nem volt mindig ugyanolyan az erdélyiség. Sajnos nem biztos, hogy egyszer és mindenkorra eltűnnek a kényszereink, valamint az sem, hogy szabadságaink egyszer és mindenkorra szabadságok. Az erdélyiségről is újra meg újra ki kell találnunk, mire jó nekünk” – mondta az irodalomtörténész. Hozzátette, rendszerváltáskor az volt a fontos, hogy legyünk együtt, a teljes magyar kultúra – azonban ez is egy szép utópia, ami nem biztos, hogy megvalósult.

– mondta Borcsa Imola.

 Perifériából centrumot csinálni

 „Az első világháborútól kezdve itt Erdélyben folyamatos egzisztenciális fenyegetettségben élünk, közösségileg, egyénileg. Ez is az identitáshoz tartozik.

– mutatott rá Vida Gábor. Hozzátette, az identitáshoz kapcsolódik az is, hogy mit gondolunk arról: hogyan fogunk itt élni, mit kezdünk a hiányainkkal, történeteinkkel, az emlékezetünkkel.

„Nagyapáink mindennapi beszélt nyelve közel állt még ahhoz, amit régi magyar irodalomnak nevezünk.

És ez a „nyelvtudás” egyfajta lehetőség, amolyan „direkt lejárás” a magyar irodalomba. A pestieknek mondjuk már Jókai nyelvhasználata is is sok, nekem nem sok” – mondta Vida. Mint fogalmazott, van ez a nyelvi lehetőségünk, amivel foglalkozni kell, ilyen értelemeben Mikes „kortársunk”.

Arról is beszélt, Babits, aki Fogarason tanított, úgy írja le erdélyi létét, mintha Szibériába száműzték volna, a világ végére, még ha szeretettel ír is erről – az ő optikáján át nézve Erdély periféria volt.

„Nincsen más megoldás számunkra, mint megpróbálni a hátrányból előnyt vagy erényt kovácsolni, a perifériát centrummá tenni. Egyébként ez történt folyamatosan az elmúlt száz évben. Ehhez vannak eszközeink is. Az erdélyiség nyelvi kérdés is – itt nem az értelmiség nyelvhasználatára gondolok, hanem a faluéra, vidékére, ami ma is nagyon gazdag” – mondta Markó Béla.