Egyszer és mindenkorra – a trianoni „adomány”

(87. o.) Ezt olvasván nem tudok másra gondolni: Sinkónak, a politikusnak tudnia kellett a titói vérengzésekről – akkor pedig mi az értelme a fenti szövegrésznek? És Sinkó kiáll amellett a Titó mellett, aki ezt vallotta: „… nem tűrjük meg az olyan nemzeti kisebbségeket, akik Jugoszláviát nem tekintik saját hazájuknak. S azokat a jogokat, amelyeket az új Jugoszláviában a nemzeti kisebbségek élveznek, megirigyelhetné sok nemzet.” (87. o.)

Hát igen: visszatérő szöveg, a diktatúra kötelező kísérőjelensége. Csorba idéz egy sinkói, támogató választ a titói kijelentésre: „él Jugoszlávia népei emlékezetében az a Szent István-i Magyarország a maga tudatlan gőgjével, hetyke katonatisztjeivel, nagyzási őrületben szenvedő dzsentrijeivel”. (89. o.) És még egy, a Sinkó nemzetfelfogására jellemző álláspont: szerinte

Eddig nem voltam a sinkói irodalmi munkásság ismerője, ezek után – Hajdu Győzőre való utalással – mondom: nem is érzem szükségét, hogy jobban megismerjem. A nevét viszont feljegyzem oda, ahova kell.

A kötet utolsó fejezete (Kinyújtott és levágott kezek) a szerb elitnek a szerbiai magyarokkal kapcsolatos álláspontjára hoz döbbenetes példákat. A Csongrádon született Miloš Crnjanski fiatalkorában sok magyar városban megfordult – Temesváron is, itt járt a szerb elemibe, majd a piarista gimnáziumba –, volt hivatalnok, újságíró, ismerte a magyar népet és a magyar kultúrát. Ady volt az egyik kedvence. Keresve sem lehetett volna találni olyan írót, értelmiségit, aki a szerb–magyar kapcsolatokról az új világhelyzetben avatottabb véleményt mondhatott volna.

1923. május 23-án a belgrádi Politika (Политика) című újságban terjedelmes vezércikkben (magyarul a címe: A mi magyarjaink) fogalmazza meg véleményét. Szót ejt a szerb politika magyarellenes lépéseiről (a cikkben használt kifejezés: ütések), számba veszi a délvidéki magyarság helyzetét – és ez reményt keltő lehetne. De következnek a nem bizonyítható, rossz­indulatú állítások (száz év alatt sem fognak megtanulni szerbül), a vádak (gyakran utaznak Budapestre panaszkodni, hazudozni) és egy szó szerinti idézet: „Olyat tesznek ellenünk, amire Romániában vagy Csehországban gondolni sem mernének, mert számukra mi csak parasztok vagyunk.” (176. o.)

Először nacionalisták, s aztán forradalmárok

A képlet ismert: Crnjanski magyarságismerete hitelesítő elem, és véleménye mintegy igazolás azok számára, akik a magyarságellenes politika első számú szerepelői. Ezt a cikket további 4 követi, az ötödik roppant éles támadás (a magyar kultúrájú zsidók ellen), erre már megszólal a korabeli magyar sajtó is (Hírlap).

A fejezet izgalmas olvasmánya két szerb író közötti vita, mindkettő a magyar kultúra értő ismerője. Miloš Crnjanski és Todor Manojlović arról cseréltek vitatkozva véleményt, hogy hatott-e a magyar irodalom a szerbre. Az irodalmi-kulturális kérdésnek politikai olvasatot az ad, hogy (bizonyos vezető körökben) bevallott politikai cél a magyarok, a magyar elit ellehetetlenítése, kiszorítása a közéletből: meg kell szabadulni a magyaroktól. A vitát nem kívánom bemutatni, de fontos az, amit Crnjanski érvként idéz: „mi először nacionalisták vagyunk, s aztán forradalmárok”. (186. o.) Nem mellékes az idézet forrása: Gavrilo Princip szerb terrorista, aki 1914 júniusában lelőtte Ferenc Ferdinánd trónörököst és hitvesét. Minden szerzőt átvett idézetei is minősítenek…

Ugyanennek a fejezetnek még egy szövegére kell külön utalnom. Vladan Jojkić 1931-ben könyvet jelentetett meg Hogyan délszlávosítsuk el a Bácskát és a Bánságot (Nacionalizacija Bačke i Banata) címmel. A közel 140 oldalas, statisztikai adatokkal, népességi mutatókkal, táblázatokkal illusztrált „etnopolitikai” tanulmány egzakt módon kidolgozott program a királyi Jugoszlávia számára arra vonatkozóan, hogy mit kell tenniük, ha egyszer s mindenkorra, végérvényesen birtokba akarják venni a trianoni politikai adományt. Szükséges megjegyzés: a szerbség e két régióban jelentős kisebbségben volt a II. világháború végéig.

Hosszú az út a közös Kelet-Közép-Európáig

Jeleznem kell, hogy Csorba Béla ránk, erdélyi magyarokra is értőn figyel. Élvezetes olvasmány volt számomra, ahogyan Fábián Ernő Naplójegyzeteit szemlézi, és örvendetes, hogy figyelmezteti olvasóit Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium (I-II.) című politikatörténeti köteteire. Csorba Béla értékes kötete segít eligazítani a kelet-közép-európai történelem közös vagy sokszor azonos politikai képletek szerint működő nemzeti világaiban. Az azonos politikai képletek ellenére a közös Kelet-Közép-Európáig hihetetlenül hosszú az út.

Bodó Barna

A szerző politológus, a Sapientia EMTE nyugalmazott docense