Csontvázak a szekrényből

„Még a legjobb családokban is előfordul” – szokták mondogatni a megértő ismerősök, ha valami családi gubanc adódik, amelyről már az érintettek környezete is tudomást szerez, azaz a családi zavaróállomás felmondja a szolgálatot. Ezzel a jól bejáratott közhellyel a megértő ismerősök kettő dolgot adnak az érintett tudtára: egyrészt nem kívánják kommentálni a kínos részleteket, mivel ezt a családtagoknak kell megoldaniuk, másrészt az érintett famíliáját immár nem sorolják a legjobb családok kitüntetett csoportjába. Márpedig nagyon sok családban kidőlhetnek a szekrényből azok a bizonyos csontvázak, amelyeknek köszönhetően a melegséget és békét sugárzó családi tűzhely nagyon könnyen átalakulhat a Tarr Bélától ismert családi tűzfészekké. A filmes utalás már csak azért is helyénvaló, mert a Kolozsvári Állami Magyar Színház idei második bemutatója tulajdonképpen egy film színpadi adaptációja. A Thomas Vinterberg 1998-as munkája, a Festen (Születésnap), a Dogma95 filmes mozgalom alapelvei szerint készült legelső film igen kényes témát boncolgat, a nézőnek ebben az esetben nem a befogadással, hanem a bemutatott események megemésztésével gyűlik meg a baja.

A kolozsvári előadás Robert Woodruff amerikai rendező munkája, aki a nézőt a történet részesévé teszi, minden néző egyben a születésnapi ünnepség meghívottja, ki-ki eldöntheti, hogy az 50. születésnapját ünneplő családapa, Helge (Bogdán Zsolt) rokona, avagy csak családi barát, bár az előadás után talán kissé fellélegzik, aki az utóbbi opciót választotta. Már a történet elején értesülünk róla, hogy a négy gyerekből (akik időközben természetesen felnőttek) az egyik lányt, Lindát nemrég temették el, ez és az ő volt szobájában talált levél már eleve feszültséget okoz, de hogy biztos legyen a dolog, shakespeare-i fordulattal a halott szelleme (Pethő Anikó) is feltűnik. Majd a történet a terített hosszú asztaloknál folytatódik, ahol a meghívottak és a színészek az ünnepi lakoma elköltésére készülődnek, és olyan jó hangulat kerekedik, hogy egy időre mindenki megfeledkezik a rossz előjelekről, aztán következik az első pohárköszöntő, és hirtelen megállnak a villák és a poharak félúton a száj felé.

A képmutatásnak, a csontvázak szorgos rejtegetésének, az idilli családi kép bármi áron történő fenntartásának vagyunk szemtanúi és részesei, miközben az indulatok egyre fékezhetetlenebbek. A bűn, amellyel szembesülni vagyunk kénytelenek, megbocsáthatatlan, nem olyan, amely „a legjobb családokban is előfordulhat”. Olyan előadásról van szó, amely színészt és nézőt egyaránt próbára tesz, megvisel, az abszolút őszinteség és a minden mocskot elfedő képmutatás harca zajlik a szemünk előtt, és sovány vigasz, hogy végül is az őszinteség győz. Végül a szereplők belátják ugyan, hogy nem lehet tovább figyelmen kívül hagyni a múltat, a kedélyes összejövetel azonban (még utoljára) folytatódik – a bűnös, az apa nélkül. Mindenkiben ott motoz a gondolat, hogy nem elég szigorú büntetés Helge számára a fel nem oldozás, de egyszerűbb felölteni az erőltetett mosolyt, és elmenekülni az elátkozott családi házból, mint ahogy azt a szereplők is teszik.

Hogy utólag átgondoljuk-e, amit láttunk, nézője válogatja, annyi azonban biztos, hogy a nehéz feladat ellenére a színészek derekasan állják a sarat, igaz – bár jó előadásról van szó –, nem hinném, hogy ezek lesznek a kedvenc alakításaik.

Születésnap – Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2011. Szerző: Thomas Vinterberg, Mogens Rukov. Rendező: Robert Woodruff. Dramaturg: Visky András. Videó: Soós Attila. Főbb szereplők: Szűcs Ervin, Kézdi Imola, Viola Gábor, Pethő Anikó, Bogdán Zsolt, Kató Emőke, Csutak Réka, Buzási András, Albert Csilla, Györgyjakab Enikő, Bodolai Balázs.