Csak felszínesen gyógyultak be a fekete március okozta sebek

A rádió igazgatója az a Şerban Melinte volt, akinek pártvonalon 1989 előtt is fontos beosztása volt, a magyar szerkesztőséget pedig Gáspár Sándor vezette. Sem ők, sem bukaresti feletteseink nem próbáltak cenzúrázni, vagy arra kötelezni, hogy ezt vagy azt feltétlenül játsszuk be. Igaz, egyszer, amikor riportalanyom, Gazda Levente, a református temető gondnoka adásban arra panaszkodott, hogy a Szekuritáté szomszédos udvarából a legények időnként átugorják a kerítést, és sírokat taposva hangosan dorbézolnak, Şerban Melinte magához hívatott. Az irodájában ült két civil, akik kezet adtak, és elhadarták rangjukat, nevüket. Nem értettem, és arra kértem őket, mutatkozzanak be újra. „Látják, milyen szemtelen!” – fordult vendégeihez az igazgató.

A történet nagyjából itt be is fejeződött, senkinek nem esett bántódása, sem a jóérzés határait átlépő legényeknek, sem nekem, a rádiósnak, aki ezt szóvá merte tenni. Csak azért tartom fontosnak felemlegetni, hogy érzékeltessem: már 1990 első két hónapjában megtapasztalhattam, hogy újra vagy még mindig szekus világot élünk. Gáspár Sándor dicséretére szóljon, hogy munkatársainak teljesen szabad kezet adott: ahogy jöttek az állásfoglalások, hírek, tudósítások, közlemények – ezeket leellenőrizve, de cenzúrázatlanul egymás után adtuk adásba. Mi, riporterek felváltva jártuk a várost és a környéket, és hoztuk az akkori puskaporos hangulatot hűen visszaadó anyagokat. Ugyanakkor mindegyre a higgadtságra, megfontoltságra kértük hallgatóinkat.

– Volt-e olyan pillanat, amikor veszélyben forgott a rádió épülete vagy a magyar munkatársak élete?

– Akkor is úgy láttam, most is azt mondom, hogy igen. Amint a főtéren kirobbant a konfliktus, az a néhány katona, aki 1989. december 22-től a stúdió legfelső szintjén, a Szekuritáté egykori fészkében székelt a rádiót őrizve, egyik percről a másikra eltűnt. Kétségbeesetten rohantam Şerban Melinte igazgatóhoz, éreztem, hogy ebből baj lesz. Azzal nyugtatott, hogy fogalmazzak meg és olvassak be egy három-négy soros felhívást, amelyben a hadsereg segítségét kérjük, mert majd jönnek a fiúk, és ha szükség lesz rá, megvédenek minket.

A Bolyai térről a leitatott, őrjöngő, dübörgő tömeg egy része a Hosszú utcai székházunk elé vonult, követelve a magyar rádiósok felnyársalását és az adás betiltását. A román kollégákkal addig is jó viszonyban voltunk, mégis meglepett, hogy a tömeg magyarellenes skandálására mennyire megszeppentek, vagy éppenséggel megijedtek. Tarfin Todea volt az, aki kilépett a bezárt épületből, és kiállt a tömeg elé, azzal próbálván nyugtatni a felajzott, ittas csőcseléket, hogy bent nincsenek se magyarok, se magyar adás. A kolléga rendkívül diplomata volt, és felajánlotta a kerítésre mászóknak, hogy soraikból jelöljenek ki egy három-négy tagú küldöttséget, amelynek ő szívesen bemutatja a magyarok nélküli rádióstúdiót.

Ezért is fáj, hogy az eddig megjelent könyvek és dokumentumfilmek valahogy elsiklanak a Marosvásárhelyi Rádió érdemei fölött. Pedig ha mellőzik, minimalizálják az intézménynek a forradalom után betöltött szerepét, nem hiteles 1990 tragikus márciusáról beszélni.

Ezeket az embereket nyugtatni kellett, és türelmesen elmagyarázni, hogy ne dőljenek be a provokációnak, még rosszabbat tesznek maguknak és a vásárhelyieknek, ha idejönnek. Egyeseknek valósággal könyörögtünk, hogy maradjanak otthon. El sem merem képzelni, mi történt volna, ha a városba bevonul a Székelyföld fele… Pedig a véres események mögött állók alig várták!

– Az év első két hónapjában ha valaki azt mondja, hogy Marosvásárhelyen vagy Erdély más szögletében előbb-utóbb utcai harcok törnek ki, mi lett volna a válasza?

– A magyarság február 10-i méltóságteljes könyves és gyertyás tüntetése után szinte biztosra lehetett venni, hogy a román hatalom valamit kieszel. Ugyanis ezt követően meglepően nagy csend állt be, majd

(Corneliu Vadim Tudor 1949–2015, a Nagy-Románia Párt vezetője, Vatra Românească – román soviniszta, többek között magyarellenes, zsidóellenes egyesület, amely 1990. február 7-én alakult Marosvásárhelyen – szerk. megj.)

Különben a tömeg félrevezetéséről és hergeléséről szólt az egész gyűlés, amelyet aztán oldalakon keresztül reprodukált a helyi román napilap. Ugyanabban az időszakban a várost irányító Judea ezredes arról számolt be, hogy amerikai forrásból a kezébe került Románia Erdély nélküli térképe. Erre én is kíváncsi voltam, és felkerestem a magyarellenességét addig is lépten-nyomon villogtató városvezetőt, aki váltig állította, hogy az Egyesült Államok is kész Magyarország oldalán beavatkozni Erdély elcsatolása érdekében.

Ha belegondolok, rájövök, milyen ördögi módon készült a forgatókönyv a marosvásárhelyi magyarság megsemmisítésére, és a város etnikai átfestésére. December végétől a helyi román napilapban, a Cuvîntul Liberben egy sor félrevezető, uszító cikk látott napvilágot.

Például március 15-ével kapcsolatosan azt írták, hogy Peténél több száz magyarországi autóbusz lépte át a határt, amely azokat az anyaországbelieket szállította Szatmárnémetibe, akiknek feladata Erdély követelése volt. Egy telefoninterjúban azt kérdeztem a vámparancsnoktól, hogy hány magyarországi turista érkezett az első, szabad március 15. megünneplésére? Az ezredes azt válaszolta, hogy ugyanannyi, amennyi bármely más, átlagos napon szokott jönni. Még egyszer rákérdeztem: nem jóval több busszal jöttek? Nem – ismételte.

– Három évtized elteltével begyógyultak a sebek?

– Csak felszínesen. Ha arra gondolok, hány meg hány vegyes házasság ment tönkre, hogy jó ideig megszakadt a Felső-Maros menti, illetve Görgény-völgyi románok és a nyárádmenti székelyek között a cserekereskedelem, vagy hogy évekig a befektetők és a turisták nagy ívben elkerülték a várost és környékét, máris felvázoltam 1990 márciusának néhány következményét.

Ma már nagyon kell hegyezd a füledet, ha a főtéren végigsétálva magyar szót akarsz hallani. És mindez nemcsak azért, mert a megfélemlített magyarok ezrei hagyták el az országot, és telepedtek át az anyaországba. Helyükbe egyik napról a másikra szivárogtak be a hegyen túlról hozott, számos előjogot élvező románok.

De hogy is gyógyulhatnának be a sebek mindaddig, amíg a mindenkori hatalomnak esze ágában sincs felfedni az igazságot. Azt jól tudjuk: az igazságszolgáltatás a pogrom egyetlen román felbujtóját, szervezőjét vagy résztvevőjét sem ítélte el, kizárólag magyarokat és cigányokat vetették börtönbe. A magyarok keresték a két Bolyait, hogy számoljanak le velük? A magyarok tépték, törték, zúzták a kétnyelvű feliratokat? A magyarok füstölték ki az RMDSZ-székház padlásáról az oda menekült magyarokat?

Mire számítsunk, amikor a helyi román értelmiség egyik képviselője, Mihai Gingulescu néhai színész-politikus is azt állította, hogy ʼ90 márciusáért kizárólag a magyarok felelnek, hisz „mindent elkövettek Erdély leszakításáért és Magyarországhoz való csatolásáért”. Legfeljebb mosolyogni tudnánk, ha nem éreznénk nyilallást a szívünkben.